Vámbéry Ármin dél-németországi gyökerű zsidó család gyermekeként Magyarországon, a felvidéki Szentgyörgyön látta meg a napvilágot. Minthogy a zsidó lakosságnak akkoriban nem írták elő születési anyakönyv kiállítását, születésének pontos időpontja feledésbe merült. Születése napját utólag ő maga 1832. március 19-ére tette. A család valójában a bajorországi eredetre utaló Bamberger, az édesapa által Wamberger változatban használt névalakot viselte, s ennek, valamint németes utónevének (Hermann) magyarosított formáját használta Vámbéry Ármin. 1 Édesapja, a zsidó hagyományok és a Talmud kutatója, az 1831/32-es első nagy magyarországi kolerajárvány áldozata lett, fia születését már nem érte meg.

A család nagy szegénységén az özvegy édesanya akaratereje, szorgalma csak átmenetileg enyhített valamit, s amikor újra férjhez ment, Dunaszerdahelyen alapítottak új otthont. Vámbéry e várost tekintette hivatalos születési helyének. Már kiskorától kezdve sokat kellett nélkülöznie, s szenvedéseit tetézte, hogy hároméves korában jobb lábára lesántult. 2 A kis Ármin első diákéveiben, már a dunaszerdahelyi zsidó iskolában is kiemelkedő tanuló volt, majd édesanyja a protestáns elemi iskolába íratta át, s ezzel a gyermek megtette az első lépést az ortodox zsidó környezettől, hagyományoktól való eltávolodása útján. Az ifjúkori éveit kitöltő házitanítóskodásba már tízéves kora körül belekóstolt, amikor az addigra már ötgyermekes család kenyérgondjain enyhítendő, édesanyja beadta inasnak egy szabóhoz, akinek fiát héber nyelvre tanította. Majd fél évig Nyéken (Csallóköznyék) tanítóskodott, az ottani kocsmárosnál. Ezt követően két tanévet járt a szentgyörgyi gimnáziumba, ahol alkalmi munkákat vállalva, gyakori éhezések, szűkös körülmények között is kitűnő eredménnyel tanult. 14 éves kora körül szakított végleg az ortodox-zsidó vallásossággal, de az ebből való kiábrándulása a „tételes” vallásokkal szemben általában is szkeptikussá tette. A harmadik, negyedik és ötödik osztályt már a pozsonyi bencés gimnáziumban végezte el, ezalatt magántanítással tartotta fenn magát. 1848 forradalmi eseményei Pozsonyban találták, s erős hatással voltak az ifjú Vámbéryra. Mélyen elültették benne a hazaszeretetet, és az egész életét végig kísérő orosz-ellenességét is, amelyet ő az 1849-ben oda is bevonuló cári csapatok látványáig vezet vissza.

Elsősorban anyagi okok miatt állt el attól a tervétől, hogy a gimnázium hatodik osztályát a pozsonyi protestáns líceumban folytassa. További életében az önképzés vált meghatározóvá. Olthatatlan tudásszomja és a könyvek szeretete révén rendkívüli irodalmi műveltségre tett szert, jóllehet tudásának az autodidakta tanulásból szükségszerűen fakadó egyenetlenségeivel ő maga is tisztában volt. Előbb Máriavölgyben (szlovák nevén Marianka) tanítóskodott, majd Pozsonyt végleg elhagyva Zsámbokrét (szlovákul Žabokreky) községben egy kisbirtokos családhoz szegődött hosszabb időre, azonban itteni keresményéből sem tudta rendezni pozsonyi iskolájával szemben fennálló tartozását, így gimnáziumi bizonyítványát nem válthatta ki. Utólag sokszor vádolta magát e „hallatlan könnyelműség” és „bűnös mulasztás” miatt. 3

1851-ben Pestre utazott, ahol évekig az önfenntartás napi gondjai, szűkölködés közepette főleg házitanítóként tevékenykedett. Saját bevallása szerint ekkor már hét nyelvet bírt: nyolc éves korára már tudott írni és olvasni németül, magyarul és héberül, később megtanult latinul, szlovákul, franciául, olaszul. Megbízásait általában közvetítőn, egy bizonyos Mayer úron keresztül szerezte, aki általában a „tanár-börzeként” is működő pesti Orczy-kávéházban volt megtalálható. 4 Az ország különböző pontjain jutott időszakos munkához. A szlavóniai Kutyevóban (Kutjevo Horvátországban), ahol addigi viszontagságai után, szinte jólétben élt, horvátul is megtanult. Majd a szláv nyelvek sorában az orosz elsajátításába vágott bele. Bevallása szerint élete „első és utolsó szerelme” is kutyevói hónapjaiban lángolt fel: a 19 éves fiatalember gyengéd és egyben viszonzatlan érzelmeket táplált tanítványa, a házigazda tizenhat esztendős lánya, Emília iránt. Maga Vámbéry ennek tulajdonította, hogy másfél évnyi szolgálat után, az aggódó édesanya kezdeményezésére, felmondtak neki. Rövid látogatást tett családjánál Dunaszerdahelyen, majd nyelvtehetsége révén egyre növekvő önbizalma állami állás keresésére Bécsbe hajtotta. A császárvárosban azonban megfelelő ajánlások hiányában és a hivatali életben való tapasztalatlansága miatt csalatkoznia kellett. Bécsi kirándulása mégis fontos, pályájának további alakulására nézve meghatározó élménnyel gazdagította: lehetősége nyílt megismerkedni Joseph von Hammer-Purgstall báróval (1774-1856), a török történelem és irodalom hírneves kutatójával, aki Vámbéryt török stúdiumai elmélyítésére bátorította. Pestre visszatérve a Dob utcában bérelt ágyat és továbbra is házitanítóként, leginkább angol és francia nyelvórákat adva próbálta fenntartani magát. Életének ebben a sok nélkülözéssel terhelt időszakában intenzíven folytatta nyelvészeti tanulmányait, mint emlékiratában írja: „tanító koromnak ez időszakaiban naponta tíz vagy tizenkét órát szenteltem teljes buzgalommal nyelvészeti tanulmányaimnak.” 5 Rendszeres olvasójává vált az egyetemi könyvtárnak. A könyvtártisztek egyike, korábban a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanára, Garay János (1812-1853) révén jutott el híre Vörösmarty Mihályhoz (1800-1855) és később Teleki Józsefhez (1790-1855). Keleti orientációjában meghatározónak bizonyult egy évig tartó kecskeméti alkalmazása, ahol a Schweiger családnál dolgozott házitanítóként. Itt kezdett behatóan foglalkozni a török és arab nyelvvel, s ebben nagy segítséget jelentett számára, hogy a város református líceumának professzorától, Ballagi Mórtól (1815-1891) arab nyelvkönyveket is kölcsönkaphatott. Ballagi Mór révén figyelt fel rá Kemény Zsigmond (1814-1875) is.

A keleti nyelvek tanulását ezt követően a Monorhoz közeli Csév-pusztán, majd Pót-Haraszt pusztán kínálkozó tanítói állás mellett volt lehetősége folytatni. Az arab nyelvet egyebek mellett a Korán olvasásával gyakorolta, a perzsa irodalom szemelvényeivel Vullers szöveggyűjteményében ismerkedett. Tanítói „pályájának” utolsó állomása a Veszprém megyei Csetény volt.

Évek óta dédelgetett vágyának valóra váltása, a keleti utazás 1856-ra elérhető közelségbe került, elsősorban báró Eötvös József (1813-1871) támogatásának köszönhetően. Eötvös – akihez korábban Garay János és Kemény Zsigmond ajánlotta be Vámbéryt – Hunfalvy Pálhoz (1810-1891), az Akadémia főkönyvtárnokához, ő pedig a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökéhez, Teleki Józsefhez irányította a tehetséges ifjút.

1857 márciusában indult első keleti útjára, amelynek célja Isztambul volt. Az Oszmán Birodalom fővárosában hamar ismeretségbe került az 1848-as magyar emigráció több tagjával, köztük Szilágyi Dániellel (1830-1885), aki antikvár könyvesboltot működtetett Galata városrészben. Az általa gyűjtött értékes török, kisebb részt perzsa és arab kéziratok halála után Vámbéry Ármin közreműködésével kerültek a Magyar Tudományos Akadémia birtokába.

Honfitársai pártfogása és nem utolsó sorban saját rendkívüli kapcsolatteremtő képessége, valamint itt is sikeres nyelvtanári szolgálatai révén Vámbéry bejáratossá vált befolyásos kormányzati körökhöz, és addigi elméleti nyelvismeretét a gyakorlatban fejlesztette tovább. Négy éves isztambuli tartózkodása során nemcsak az oszmán-török nyelv beszélt nyelvi sajátosságaiban szerzett kiváló ismeretet, de mélyreható tapasztalatra tett szert a muszlim-török világ szokásairól, viselkedésmintáiról és társadalmi konvencióiról is. Hüszejn Dáim pasa házánál kapta a Resíd nevet, amelyet attól kezdve a muszlim világban közlekedve használt.

A magyarság és a magyar nyelv eredetének kutatása iránti elkötelezettsége isztambuli tartózkodása során szilárdult meg. 1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia Vámbéry Ármint levelező tagjává választotta, aki Pestre visszatérve megkezdte felkészülését nagy vállalkozására, második keleti, közép-ázsiai útjára, amelyhez megkapta Dessewffy Emil akadémiai elnök és a tudós társaság többségének támogatását. Célkitűzéseiről 1861. július 29-én elhangzott búcsúbeszédében tájékoztatta az Akadémiát. Mint mondta, a „magyarok ősi hazája helyett nyelvészeti igazságot keresünk”.

Vámbéry volt az utolsó európai utazó, aki 1862-63-ban, még az orosz megszállás előtt tett látogatást Közép-Ázsia kánságaiba, s Híván, Boharán és Szamarkadon át vezető útjáról épségben tért haza. Túlélését elsősorban annak köszönhette, hogy mindvégig meggyőzően játszotta a szunnita írástudó, majd a dervis szerepét, ami nemcsak nyelvi és kulturális felkészültségét, hanem hihetetlen önuralmát és alkalmazkodó készségét is feltételezte. Így sikerült elhárítania az orosz és brit érdekszféra szorításában függetlenségét féltő és minden európai, nem-muszlim jövevénnyel szemben ellenséges környezet jelentette veszélyeket.

Utazásai során szerzett tapasztalatai egész további pályáját meghatározó tőkét jelentettek számára nemcsak nyelvészeti, de néprajzi, sőt földrajzi téren is, ugyanakkor megfigyelései a térségben érdekelt nagyhatalmak, Oroszország, és Nagy-Britannia érdeklődését is felkeltették. Az 1864-ben hazatérő Vámbéry Ármin keserű csalódással emlékezik magyarországi fogadtatására, amelyet nagyrészt a kiegyezést megelőző politikai közhangulatnak tulajdonított. 6 A rendkívüli nehézségekből akaratereje és ambíciói által kiemelkedő, tehetségét a hagyományos oktatási rendszert kényszerűségből megkerülve, szívós önképzéssel fejlesztő, egyedülálló teljesítményt nyújtó self-made man Vámbéry Nagy-Britanniában találta meg a hőn áhított elismerést, amelyben Magyarországon, legalábbis elvárt mértékben, nem részesülhetett. Egy hónapi pesti tartózkodás után útja Londonba vitte, ahol a felfedezőnek járó megbecsülésben volt része, és tisztelettel fogadták. Londonban, 1864-ben angol nyelven adta ki útleírását Travels in Central Asia címmel. Elemében érezhette magát az őt körülvevő érdeklődésben. Előadások sorát tartotta, többek között a Royal Geographical Society-ben, valamint megfordult Lord Palmerston miniszterelnöknél is. Habár más nyugat-európai országok mellett Angliában később is számtalanszor látogatást tett, könyvei és cikkei a kontinens több országában jelentek meg, nem merült fel benne, hogy hátat fordítson Magyarországnak.

Az 1860-as évek közepétől kibontakozó életműve rendkívül szerteágazó: keleti útjának eredeti célkitűzése és hozadéka elsődlegesen a magyar eredetkutatáshoz kapcsolódik, ennek szolgálatában a nyelvészet – közelebbről a török filológia – és a néprajz területein tette le névjegyét, de történelmi munkák szerzőjeként is ismert. Nemcsak filológusként, de útleíróként, és a publicisztika körén túlmutató stratégiai elemzőként, szakíróként is számon tartjuk. Vámbéry munkássága különböző aspektusainak ismeretében eltérőképpen értékelték és értékelik őt Magyarországon és Európában, elsősorban Angliában. Itthon máig a magyar eredetkérdés kutatójaként, Angliában elsősorban politikai szakíróként ismerik. 7 Utóbbi tevékenységéhez fűződik pályájának egy további fontos, az 1880-as években kirajzolódó vonulata. Kivételesen szerteágazó kapcsolatrendszerének, a brit kormányzati körökkel és II. Abdülhamid szultánnal (ur. 1876-1909) való bizalmas viszonyának köszönhetően tapasztalatait külpolitikai közvetítőként és tanácsadóként is kamatoztatta. Ismereteit, tapasztalatait ifjúkorától kialakult meggyőződésével összhangban az általa a haladás és a civilizáció letéteményesének tekintett Brit Birodalom érdekeinek szolgálatára, másfelől az 1848-49-es élményei miatt elutasított cári Oroszország expanziós törekvéseinek akadályozására fordította. Ezzel szemben keserűen kellett tudomásul vennie, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikai szakértőként teljes mértékben mellőzte. Vámbéry viszonyát kutatásának tárgyához műveiben is kifejtett politikai nézetei, világképe alapján ismerhetjük meg. Kijelentései egyértelműen cáfolják a Kelet és az iszlám iránti lelkesedését és a nyugati civilizáció elkötelezett híveként, valódi „imperialistaként” mutatják be (A Nyugot kultúrája Keleten).

Magyarországi tudós pályájának fontos állomása volt az egyetemi katedra. 1865-ben nevezték ki tanítónak a Pesti Egyetem Keleti Nyelvek Tanszékére, 1868-tól ny. rendkívüli 1870-től rendes tanárként működött, s nyugalomba vonulásáig, 1905-ig tanította a magyar orientalisztika következő nemzedékét. Tanítványai közül kiemelhetjük az iranista Kégl Sándort (1862-1920), az iszlám nemzetközi hírű, legendás kutatóját, Goldziher Ignácot (1850-1921), a kalandos utazásaival is nyomdokába lépő Germanus Gyulát (1884-1979), és a tanszék élén őt követő, de fiatalon elhunyt Thúry Józsefet (1861-1906). 1876-ben az Akadémia rendes tagjai közé választotta, 1893-ben tiszteleti, egy esztendőre rá igazgatósági tag lett. A Magyar Földrajzi Társaságnak alapító tagja, s 1889-90-ben elnöke is volt. Külföldi elismertségének egyik fontos kifejeződése, hogy 1884-ben a Dublini Egyetem díszdoktorává avatták. Mindemellett tudományos munkásságát ő maga így summázta: „minden vagyok inkább, csak tudós nem vagyok és nem is lehettem azzá, a szónak ismeretes értelmében. Ahhoz, hogy tudós legyek, nem volt meg az előképzettségem, az iskolázottságom és a vérmérsékletem.” 8

Vámbéry Ármin egyik ösztönzője volt a magyar eredetkérdés vitáinak, amelyek előzményeikből kifolyólag, politikailag is áthatott tudományos összecsapások sorozataként az „ugor-török háború” néven vonultak be a tudománytörténetbe. 9 A magyarság egyrészt finn-ugor, másrészt török eredetét bizonygató tudósok közötti elméleti csaták sorát Vámbérynak „A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány” címmel 1882-ben megjelent műve nyitotta meg. Az ugor „tábor” élén Vámbéry korábbi barátja, az eredetileg szintén a török rokonság felé hajló Budenz József (1836-1892), valamint Hunfalvy Pál és Szinnyei József (1830-1913) álltak. Vámbéry nézetét Marczali Henrik (1856-1940), és Thúry József osztották. A tudományos diskurzust övező széles társadalmi érdeklődésre jellemző, hogy a fejleményekről még a napilapok is rendszeresen tudósítottak.

A számtalan műfajban rendkívül sokat és színesen író, olvasóival még a magánélet sok apró részletét is megosztó Vámbéry, későbbi családi életéről rendkívül szűkszavúan nyilatkozik: „Otthont, «sweet home»-ot, e szó angol értelmében szerény mértékben sem adott nekem a sors, mert feleségem, e házias, jólelkű és kitünő asszony, éveken át betegeskedett és ha nem lett volna a világon az a szép fiú, kivel megajándékozott, s ki utóbb derék tudományos emberré lett, családi boldogságról tulajdonképen sohasem szólhattam volna. De földi boldogságomnak erős vára volt könyvtáram és dolgozószobám; oly vár volt ez, melyből beláttam három világrészt, s a melyből Európa, Ázsia és Amerika különböző országaival folytatott sűrű levelezéssel fenntarthattam személyes és tudományos összeköttetéseimet.” 10 Házasságáról keveset tudunk, hivatalos okirat híján a Vasárnapi Újság 1868. évi 6. számára kell hagyatkoznunk. Itt a Melléklet rovatban az alábbi egymondatos hirdetmény áll „Vámbéry Ármin jeles utazónk nőül jegyzetté magának dr. Arányi Lajos egyetemi tanár leányát, Kornéliát.” 11

Vámbéry feleségét mindössze egyszer említette visszaemlékezéseiben, egyetlen művét sem ajánlotta neki. Úgy tűnik, a frigy megkötésében az érzelmek kevés szerepet játszottak. A társadalmi előrelépés lehetősége viszont annál inkább. Az após, 12 dr. Arányi (született Lohsteiner) Lajos (1812-1887) a kor nagytekintélyű orvosprofesszora volt, akinek életútja bizonyos hasonlóságot mutat Vámbéry Árminéval. Az evangélikus vallású erdélyi szász családból származó Lohsteiner fiú korán árvaságra jutott, nagybátyja nevelte fel. A budai piarista gimnáziumban letett érettségi után érdeklődése csakhamar az orvostudományok felé fordult, mindemellett erős magyar érzelmű emberré is vált, nevét még 1848 előtt magyarosította. 1844-ben a kórbonctan rendkívüli egyetemi tanára lett a pesti egyetemen. Tábori orvosként vett részt a szabadságharcban. 1858-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, 1861. július elején pedig kinevezték a kórbonctan rendes tanárává a pesti királyi egyetemen.

Nem kétséges, hogy a keleti nyelvek iránt is érdeklődő kórboncnok professzor, aki lelkes amatőr történész és régész is volt, Vámbéryt közelről ismerhette, akár a Magyar Tudományos Akadémia berkeiből, akár nyilvános előadásairól, akár a korabeli pesti magyar elit szalonjaiból, ahol Vámbéry szívesen látott és gyakori vendég volt.

Amikor Vámbéry Ármin 1868 elején feleségül vette Rechnitz-Arányi Kornéliát, a társadalmi presztízs, a hasonló világnézet, a kelet iránti rajongás és nemzeti felbuzdulás, valamint a kölcsönös nagyrabecsülés (hiszen Arányi professzornak is imponálhatott az addigra már világhírű Vámbéryvel a rokoni kapcsolat) fontos szerepet játszhatott a házasság létrejöttében.

Úgy tűnik, Kornélia ritkán követte férjét annak gyakori útjaira, de lehet, hogy ennek oka állandó betegeskedése volt. Erre utalhat az is, hogy idősebb korában rendszeresen magával vitte őt a gyógyvizéről ismert Mühlbachba, Tirolba, ahol nyaralni szokott. Kornéliát 1918-ban bekövetkezett halálakor az Arányi család kriptájába temették.

Házasságukból egy fiúgyermekük született. Bizonyára az apa rendkívül erős befolyásolási vágya elől való menekülés is jelentős szerepet játszott abban, hogy Vámbéry Rusztem (1872-1948) igen távol került a számára megálmodott nyelvészi, keletkutató hivatástól: neves jogász vált belőle, akit nemcsak egyetemi tanárként, majd táblabíróként, hanem számos jogtudományi munka szerzőjeként, a magyar kriminológia kimagasló személyiségeként is jellemezhetünk. József Attilának és Rákosi Mátyásnak volt védőügyvédje. Emellett elkötelezett polgári radikális politikus, aktív szabadkőműves, a Horthy-rendszer egyik legmarkánsabb kritikusa, s mint ilyen, a korszak titkosrendőrségi aktáiban a legsűrűbben megfigyelt személyek egyike, később emigrációs politikus. 1947-48-ban Magyarország washingtoni nagykövete lett, itt fejezte be életét.

Vámbéry Ármin élete utolsó napjáig aktív maradt, írt, dolgozott. Élete első és utolsó betegsége, a szív-érelmeszesedés azonban végzetesnek bizonyult. Egy nyaralást követően, ahonnan 1913. augusztus 20-án tért haza, állapota rohamosan romlani kezdett. Szeptember 15-én Budapesten érte a halál. Végrendelet nélkül hunyt el, kérése volt, hogy egyszerű, szónoklatok és gyászdalok nélküli református temetése legyen, s ne az egyetemről vagy az Akadémiáról kísérjék utolsó útjára. Síremléke a Kerepesi úti temetőben áll.