Vámbéry Ármin

Rövid dolgozatunkban Vámbéry Perzsiáról hátrahagyott emlékirataiban tallózunk, színes visszaemlékezéseit megpróbáljuk két eseményre leszűkíteni. Elsőként Vámbéry máig egyetlen ismert perzsiai szignójának, a perszepoliszi „Vámbéry-graffitinek” keletkezési körülményeit tekintjük át.

Dolgozatunk második felében pedig Vámbéry Árminnak a korabeli iráni síita zarándokhelyekről hátrahagyott feljegyzéseit mutatjuk be, felhívva a figyelmet a Vámbéry-örökség eddig kevésbé ismert apró epizódjára. Annak fényében, hogy közismert Vámbéry vallási kérdésekben mutatott személyes közönye és ezen túl a síitákkal szembeni fenntartásai is elég jól dokumentáltak, különösen érdemes megvizsgálni, hogyan látta Vámbéry a korabeli perzsiai síita egyházat, milyen élmények érték a magyar utazót az általa útbaejtett iráni síita zarándokhelyeken?

1. Vámbéry Ármin és Naszer al-Din Sáh Perzsiája

Vámbéry Ármin életművének sajátos részét képezi a kádzsár kori Perzsia. Meglehet, csalódást kelt, de ki kell jelenteni, hogy Vámbéry általános orientalisztikai érdeklődésén, a perzsa nyelvben és irodalomban való elmélyülésén túl nem tűzött ki nagyobb célokat Perzsiában. Az alatt a tíz hónap alatt, melyet Perzsiában töltött, nem tűnik úgy, hogy ezen álláspontja megváltozott volna.

Vámbéry 1862 májusában, közel öt esztendő törökországi tartózkodás után indult el Perzsiába. Már az út jellege is jól mutatja, hogy az addigra már meglehetősen jól ismert Iránt eredetileg „felvonulási útvonalnak” tartotta, hiszen Vámbéry igazi célja az orosz cári hódítás előtti utolsó óráit élő Közép-Ázsia beutazása, az ottani viszonyokban való tájékozódás és a magyar őstörténet lehetséges idekötődő kapcsolatainak feltérképezése volt. Perzsia pedig épp útba esett. Vámbéry előtt mindvégig eredeti célja lebegett és erről nem tudta semmi sem eltéríteni még egy olyan ősi civilizáció sem mint Perzsia és a perzsa kultúra. Ahogy a Küzdelmeimben fogalmaz egy helyütt élete alkonyán: „Perzsiának egyébként szíves mondottam istenhozzádot, mert mi örömöm telhetett volna az Irán földjén való hosszabb tartózkodásban és mivel elégíthette volna ki irodalmi hiúságomat ez akkor már túlontúl ismert ország politikai és társadalmi viszonyainak leírása? Az ország és népével való közvetlen érintkezésem közben legföljebb a kormány és a társadalom erősebben kidomborodó keleties karaktere lepett meg, és az, amit szememmel láttam, megerősített abban a meggyőződésemben, hogy Perzsia legalább száz évvel hátrább van, mint Törökország és hogy népének erősebb szellemi képességei mellett is bajosabban fog kigázolni az ázsiai gondolkozás ingoványából, mint amaz.”

Mindazonáltal Vámbéry perzsiai tartózkodása a vártnál hosszabbra sikeredett. A nagy magyar orientalista perzsiai utazása alapvetően két részre osztható: a közép-ázsiai út előttire és az azt követő periódusra. Az első iráni periódus 1862 május vége és 1863 március vége között közel tíz hónapig tartott, míg a második a közép-ázsiai utazást követően 1864 januárja és áprilisa között valamivel több mint három hónaposra sikeredett. Összeadva, Vámbéry mintegy bő 13 hónapig tartózkodott a korabeli Perzsiában.

A hosszabbra nyúlt tartózkodás részben kényszeres is volt, hiszen ha tehette volna, honfitársunk iziben nekivágott volna a korban igen kockázatos közép-ázsiai felfedezőútjának. Ám a nyugat-afganisztáni Herátban kirobbant konfliktus miatt várakoznia kellett és valójában ez nyújtotta meg Vámbéry perzsiai tartózkodását több mint fél évvel 1862 júliusa és 1863 márciusa között. Végül egy Mekkából visszatérő közép-ázsiai tatár zarándokcsoporthoz csatlakozva Herát helyett a Kaszpi-tenger mentén, türkmén területeken indult el és érkezett meg első közép-ázsiai állomására, Khivába.

Mindamellett Vámbéry nem tétlenkedett a váratlanul megnyúlt perzsiai útja alatt sem. Felmérvén lehetőségeinek időleges korlátozottságát és egy percig sem szem elől tévesztve eredeti céljait, Vámbéry klasszikus észak-déli iráni grand tour-t tett. Teheránból a mai napig igen jól ismert és használt észak-déli úton haladva, Qom, Kásán, Iszfahán, Abade, Paszargadai és Perszepolisz érintésével egészen Sírázig utazott, majd pedig ugyanezen a vonalon visszautazva 1863 januárjában futott be ismét Teheránba.

Perzsiai emlékeinek talán leggazdagabb része ehhez a közép- és dél-iráni túrához kötődött. Vámbéry mindvégig szorgos megfigyelőként egész iráni útja alatt fáradhatatlanul gyűjtögette az élményeket a kádzsár sáhok udvari fogadásaitól kezdve a korabeli síita klérussal eltöltött izgalmas beszélgetéseken keresztül a különféle egyéni karakterű útitársaktól beszerzett vegyes és számára sokszor nem kellemes benyomásokig.

Ami Vámbéryt illeti, elmondható, hogy szerzőnk leírásai alapján kettős szemlélettel rendelkezett Perzsiával kapcsolatban. Ha csak sommás ítéleteire, sőt olykor meglehetősen elmarasztaló megjegyzéseire támaszkodunk, azt kell látnunk, hogy Vámbéry finoman szólva sem rajongott Perzsiáért és a perzsákért. A Vándorlásaim és élményeimben és Küzdelmeimben található olyan megjegyzések mint „a perzsa egész Ázsia leggyávább népe”, vagy a perzsiai cigányok azért nem vádolhatóak lopással, mert gazdájuk sem különb, vagy a perzsa nem egyéb mint „elmés gyerek”, aki azonban sosem fog felnőni feladatához , nem éppen a Perzsia iránti szimpátia jeleit mutatják a korabeli és a jelenkori olvasónak.

Mielőtt azonban elítélnénk Vámbéryt ezekért a megjegyzéseiért, fontos tudni, hogy ez a fajta ítélkezés nem kizárólag a magyar utazó sajátossága volt, hanem a korban általános gyakorlat, hogy egy-egy népről, országról ma már politikailag korrektnek aligha tartható megjegyzéseket tettek. Ha valaki E. G. Browne A Year amongst the Persians c. munkáját fellapozza, bizony ott is találhat olyan megjegyzéseket, melyek, Browne minden keleti szimpátiája ellenére, nem túl hízelgőek a helyiekre nézve. De ugyanez a szemlélet jellemző más korabeli orientalistáknak a hasonló, a nagyközönség számára írt alkotásaira is. Ha levesszük a polcról Sven Hedin Utazás Perzsia sivatagain keresztül India felé c. 1913-ban magyarul is megjelent kétkötetes művét , Vámbéryt messze meghaladó mennyiségben olvashat különböző népcsoportokra vonatkozó megjegyzéseket.

Vámbéry a haladásba, a nyugati civilizációba vetett feltétlen hittel rendelkező, a Keleten belül pedig hosszas isztambuli látogatásai miatt leginkább oszmánbarátnak tekintethető amúgy a korabeli magyar elithez hasonlóan többnyire oroszellenes, és így nagyobbrészt angolszimpatizáns keletkutató ezzel együtt azonban a korban unikálisnak tekinthető megfigyeléseket, leírásokat is közzétett műveiben. Olyan szinten sikerült egyedi és sokszor egészen közeli megfigyeléseket leírnia, hogy a még mai olvasó számára is bedekkerként használható útleírásainak nem kis része. A Vándorlásaim és élményeim Perzsiában ennek jó példája. Ezekben a művelt orientalista, szakember Vámbéry precizitása keveredik a minden érdekes fogékony és gyermekkori álmait valóra váltó rajongó Vámbéryvel.

Mivel az adott korban a 19. századi kádzsár Perzsia már közel sem volt a terra incognita, a Vándorlásaim és élményeim Perzsiában címmel 1867-ben Pesten megjelent perzsiai útinapló is nagyobbrészt mellőzi a konvencionális, más útirajzokból ismert leírásokat és inkább a szerző személyes élményeit hangsúlyozza.

2. Egy kézzelfogható Vámbéry „emlék”: Vámbéry Ármin Perszepoliszban fennmaradt graffitije

Vámbéry útinaplójának egyik legmegkapóbb eleme a szerző perszepoliszi látogatása és ottani élményeinek bemutatása. Azon túl, hogy kultúrtörténetileg talán az első részletes Perszepolisz-leírásként tarthatjuk ezt számon a magyar szakirodalomban, emellett Vámbéry kézjegyét is otthagyta az óperzsa kor leghíresebb régészeti területén.

Vámbéry 1862-ben, részben kényszerűségből is várakozva jutott arra az elhatározásra, hogy mielőtt kalandos közép-ázsiai útjára indulna, dél felé veszi az irányt, melynek során megismerkedhet a klasszikus és az antik Perzsia számos műemlékével, tájaival és népcsoportjaival. Jóllehet, nem ez volt élete legnehezebb és megmaradandóbb tudományos élményekkel kecsegtető útja, mégis érdemes kiemelni perszepoliszi látogatását, melyről a legbővebben a Vándorlásaim és élményeim Perzsiában című, 1867-ben megjelent népszerűsítő munkájában számol be.

Miután sorra látogatta Qomot, Kásánt, Iszfahánt és elidőzött Paszargadai óperzsa romjainál, 1862 őszén érkezett meg Perszepolisz területére. Nézzük meg, hogyan számol be Vámbéry arról a pillanatról, amikor karavánja megközelítette Perszepoliszt: „Október másodika volt, midőn útra keltem, hogy Perzsiában tett minden állomásaim legérdekesebbikére induljak. A karaván ugyanis Kenare felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van, Kenare felé, melynek közelében Perszepolisz híres romjai fekszenek.” Amikor megpillantotta a hajnali szürkületben az első romokat, Vámbéry leplezetlen csodálattal szemlélte azokat, „Alig haladtam egy óranegyedet, s ím a legelső regkorányban magas, igen magas alakok tűntek fel, egyszerre szemeim előtt, melyek mindannyi kísértet gyanánt az első pillanatban borzalomra gerjesztettek…nem tagadhatom, hogy a híres lépcsőfeljáratnál leírhatatlan meghatottsággal állottam meg néhány percig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.”

Vámbéry elragadtatott leírása cseppet sem higgadt ezután sem, hiszen több alkalommal 4000 évesre becsüli a perszepoliszi romokat, mely nyilvánvaló túlzás és tévedés.

Vámbéry Perszepolisz-leírása két részre osztható. Egyrészt saját szubjektív, lelkesedéssel áthatott, ám kevés konkrétumot tartalmazó sorai törnek újra és újra elő, másrészt a szerző jól ismeri a korábbi utazók munkáit, többeket (Morier, Texier, Niebuhr, Ker Porter) meg is említ művében, és saját beszámolója helyett inkább Fraser korában jól ismert útinaplóját idézi, ezt aztán rugalmasan bele is illeszti „tourista-művébe”.

Legérdekesebb kommentárjai nem is magukhoz a romokhoz kötődnek, hanem a környékbeli népcsoportokhoz, hitvilághoz kapcsolódnak. Az egyik legérdekesebb leírása megörökíti Vámbéry három napos Perszepoliszi vendégeskedése alatt qasqá’i törökökkel való találkozását. A qasqá’ik mindmáig Perszepolisz, Naqs-e Rosztam, Siráz környékének nomád törzsszövetsége. Abban az időben, amikor Vámbéry arra járt, éppen befolyásuk csúcspontján voltak. A vagy a seljuq vagy az ilkhanida (mongol) időben Dél-Iránba került oguz török nyelvet beszélő qasqá’ik máig Perszepolisz mellett vándorolnak nyájaikkal, ahogy ezt jelen szerző is több alkalommal megtapasztalta az elmúlt években. „Törökök voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Farszban nem nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jóembereknek valóságos élvezet volt a velem való társalgás.” Az azerihez viszonylag közel álló qasqá’i török nyelvet Vámbéry viszonylag jól értette, és el tudott beszélgetni vendéglátóival. Érdekesség, hogy Vámbéry nem ismeri a qasqá’i népelnevezést, egyszer sem használja itt sem máshol művében, mégis jó érzékkel „szeldzsuk seregek maradványainak” nevezi őket.

Másik említésre érdemes megjegyzése a perszepoliszi domborművek megrongálásához kötődik. A Vámbéry feljegyzett helyi népi hagyomány szerint „az arabok, ezek a szunnita ebek, kik a síitáktól irigyelték a remek épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkíták, a szobrokat, oszlopokat ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt”. A Vámbéry által közölt, ismeretlen forrásból eredő legenda nagyon érdekes, hiszen keveredik benne a preiszlám-Irán iránti nosztalgia, az arab hódítóknak és egyáltalán az araboknak mint népcsoportnak Iránban máig komoly hagyományokkal rendelkező lenézése, valamint a szunnita - síita ellentét, mely a 16. század óta a síita Irán esetében fontos nemzeti identitásképző elem lett a tőle nyugatra élőkkel, ismét főként arabokkal szemben.

Ám itt kell megjegyeznünk, hogy perszepoliszi domborműveket nem elsősorban a 7. századi arab hódítók rongálták meg, hanem az egyre szaporodó külföldi követjárások megfékezésére a szafavida I. Száfi korában (1629-1641) a sírázi kormányzó tudatosan csúfíttatott el jónéhány dél-iráni achaimenida és szaszanida domborművet.

Harmadik érdekes epizódunk a Perszepoliszban található külföldiek által otthagyott emlékekhez, graffitikhez kötődik. Perszepolisz, amióta a makedón-görög seregek elpusztították, folyamatosan a későbbi korok érdeklődésének középpontjában állt. Már a szaszanida kortól ismerünk kisebb feliratokat, rajzokat Perszepoliszból. Az iszlám periódusból is számos középkori és újabbkori felirat borítja az óperzsa romterületet. Vámbéry éles szemmel figyelt fel a Perszepoliszban levő különböző feliratokra, bár túlzó megállapításoktól éppenséggel itt sem mentes leírása, amikor a zsidók babiloni fogságának idejéből származó héber feliratokat vél felfedezni a Perszepoliszi romokon.

A 18. századtól fogva egyre sűrűbb az európai utazók által otthagyott kézjegyek sora, közöttük számos kutatóval, de laikus érdeklődővel, unatkozó, idejét utazgatással múlató európai arisztokratával. Vámbéry ismerve kor szakirodalmát, ismerősök nevei után kutatott a perszepoliszi sziklafalon, s tudatosan keresett-kutatott magyar emlékeket. Mivel azonban három nap alatt sem talált egyetlen magyar nevet, már-már abban a hitben ringatta magát, hogy ő az első magyar utazó az óperzsa romok közt. „Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e romokat s nevezetes vidéket meglátogattam – gondolám magamban; - de a midőn harmadnapon, épen azon rész alatt őgyelegnék, mely fekete márványból van, nagy örömömre egy ablakmélyedésben ezen szavakra akadtam: „„Maróthi (sic!) István 1839”” Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek írását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első magyarnak nevezhessem, ki Perszepoliszt meglátogatta: meg nem állhatám, hogy neve alá egy „éljen”-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzém oda. Az egészet vastag vonallal vettem körül s fölibe szavakat véstem: „éljen a magyar!”

De kis is volt ez a Maróthy István? Maróthy István (1799-1845) Szegeden született orvos és amatőr keletkutató, aki az Oszmán Birodalomban, majd a kádzsár Perzsiában dolgozott orvosként. Életét tette fel a magyar nyelv iráni származtatása bebizonyításának. Igaz, korai halála miatt nem hagyott tekintélyes munkásságot ránk és kitűzött tudományos céljai sem teljesültek, de mint orvos igen fontos pozíciókat töltött be az 1820-as években Isztambulban, majd pedig az 1830-as években Perzsiában. Perszepoliszi névjegye is dél-iráni, sírázi orvosi állásának idején születhetett 1839 táján.

Vámbéry így tehát rálelt Maróthy 23 évvel korábbi névjegyére I. Dareiosz palotájának, a tacsarának egyik ablakában, s hazafias lelkesedésében iziben odavéste nevét és az „éljen a magyar” feliratot Maróthy neve alá. Vámbéry nevét és hazafias mondatát a ma Perszepoliszba látogató magyar honfitársaink is megcsodálhatják, ha belépve a tacsarába balra fordulnak és a terasz felé nyíló első ablak bal oldali csiszolt gránitlapjára pillantanak.

Vámbéry háromnapos perszepoliszi tartózkodás után továbbutazott Sírázba, ahol összeismerkedett egy ott dolgozó svéd orvossal, dr. Fagergreen-nel és nejével. Velük indult vissza Sírázból, és Naqs-e Rosztam felé haladva újfent megálltak egy éjjelre Perszepolisz romjainál. Ma már, az Iránban is szigorú múzeumi törvények korában aligha lehetne elképzelni olyasfajta vidám mulatozást az Óperzsa Birodalom emlékei között, melyet Perszepoliszban csaptak Vámbéryék, jókedvű evés-ivással búcsúzva romoktól! „A míg egyik oldalon javában állt a sütés-főzés, az oszlopcsarnok felől zene és dal hangozának. Perszepolisz úgy látszik, megelevenült, s azokat az ízletes étkezéseket, azon boldog perceket, melyeket ott tölténk, soká, soká nem fogom elfeledni.”

Vámbéry ezt követően visszatért északra, és nekifogott világhírű közép-ázsiai utazásának. Dél-iráni utazását a kényszer szülte, mégis számos élménnyel gazdagodott. És ha nem is teljesen tőle származik, de mégis neki köszönhetjük a kor színvonalán az első szisztematikus, helyenként szubjektív elemekkel fűszerezett leírást Perszepoliszról. Vámbéry kézjegye és szívet melengető, a magyar hazát éltető rövid mondata több mint száznegyven év után elevenséget sugároz és kellemes meglepetés okoz az odalátogató magyaroknak.

3. Vámbéry és az iráni síita zarándokhelyek

Vámbéryről sokan sokféleképpen írtak már. Útinaplóját is többen áttekintették. Dolgozatom második felében Vámbéry iráni útja kevéssé bemutatott részléteivel foglalkoznék. A preiszlám Perzsia romjai, Paszargadai és Perszepolisz mellett Vámbéry nagy figyelmet szentelt a korabeli síita Irán jelenségeinek, vallási zarándokhelyeinek.

Ez talán egy eddig kevéssé ismert és ismertetett oldala volt Vámbéry korabeli iráni útjának. Ha áttekintjük Vámbéry és a sía kapcsolatát, érdekes átalakulásnak lehetünk szemtanúi, a magát minden pozitív világvallással szemben közömbösnek definiáló Vámbéry egy idő után a nagy síita kegyhelyek hatása alá kerülve, igazi síita zarándokként, hamisítatlan síita igazi zájerként lép elénk.

Az európai hatásoknak meglehetősen csekélyen kitett kádzsár Perzsia közviszonyai és a ma már teljesen eltűnt régi élete Vámbéry minden dohogása ellenére láthatóan élénken foglalkoztatták utazónkat. Ezen belül Vámbéry iráni figyelmét nem kis részben a számára újdonságként ható 12-es síita iszlám jellege, annak intézményei, zarándokhelyei kötötték le. Miért is? Mert ellentétben a Vámbéry által oly jól ismert szunnita oszmán állammal és a nagyobbrészt szintén szunnita Közép-Ázsiával, Perzsia a síita iszlám 12-es ágát követte.

Még mielőtt erről szólnánk, érdemes kitekinteni röviden az iráni sía sajátosságait. Az 1501 óta a 12-es síát államvallásává tevő egykori szafavida Perzsia eddigre már több mint háromszázötven éves töretlen síita tradícióval büszkélkedhetett. Sőt, a különböző dinasztiaváltások miatt a síita egyház presztízse és befolyása a 18. század derekától még meg is erősödött, hiszen jóformán ennek intézményrendszere volt az egyedüli kontinuus egység a meglehetősen viharos és zűrzavaros 18. századi Iránban. A síita dominancia csak még jobban erőre kapott a 19. század során, mivel Mohammad kádzsár sáh (1834-1848) kora óta folyamatos konfliktusban volt a kádzsár uralkodóházzal, akik hol a síita egyház szemében is gyanút keltő szúfizmussal, hol meg nyugati hatalmakkal folytatott kapcsolataik miatt fokozatosan elhidegültek a síita klérustól. A síita ortodoxia emellett újabb konfliktusba keveredett az 1840-es években megjelenő vallással, a baháikkal is, akik kétségbe vonták a sariát, és egy teljesen új vallási rendszer alapjait rakták le, mai napig tartó viszályt szítva ezzel a bahái közösség és a síita klérus között.

Vámbéry látogatása korában az iráni sía sokadik virágkorát élte, és Vámbéry perzsiai útinaplójának idevonatkozó megjegyzései igen fontos adalékul szolgálnak a 19. századi síita Irán vizsgálatához.

Vámbéry és az iráni sía kapcsolata meglehetősen ellentmondásos volt – legalábbis legalább annyira kétoldalú mint ahogy az egész Perzsiáról alkotott képe. Egyfelől mint addig szunnita környezetben élőt, Vámbéryt meghökkenthette és részben óvatossá is tette a síiták őt mint hivatalosan szunnitát méregető tekintete, ahogy erről A Küzdelmeimben és máshol is ír:

„Perzsa földre érkezésemmel tehát az eddigi anyagi gondokhoz és küzdelmekhez hozzájárultak még a lelki szenvedések is. Sohasem fogom elfelejteni azt az érzést, melyet a Khoi utcáján és bazárjában szemközt jövő perzsák kaján, haragos és megvető pillantása keltett bennem. Az emberek törökül beszélnek itt is, de elég volt a számat kinyitni, hogy tiszta sztambuli kiejtésemmel rögtön eláruljam szunnita voltomat. Ez a harag kétségtelenül csak megtorlása azoknak a sértéseknek és bosszantásoknak, melyek nyomon kísérik a török földön a síita jövevényt; de én joggal vethettem föl magamban a kérdést: mit vétettem ezeknek az embereknek én és mi részem volt abban nekem, hogy Alit kiforgatták a próféta örökéből…még pénzen is nagy bajjal kaptam valamit a vakbuzgónéptől. Fölmerült a kérdés: vajon a szunnita is nedzsisznek vagyis tisztátalannak tekintendő-e mint a keresztény, kivel testileg érintkezni bűn és csak hosszú és heves vita árán voltam képes eloszlatni az efféle aggályokat.”

Eme újra és újra visszatérő keserű tapasztalatok, a síiták Vámbéry által fanatikusnak tekintett vallásossága a papság korrupciójára tett utalások mellett azonban Vámbéry egész perzsiai útinaplójának külön tanulmányt megérő részletei a különböző síita egyházi zarándokhelyeken és egyházi potentátoknál tett látogatásai. Mert Vámbéry utólag a Küzdelmeimben helyenként kifejezetten lelkesülten nyilatkozik a síita iszlámról is, ha figyelmesen olvassuk leírásait. „Ezek az emberek boldogok voltak az ő perzsa mikrokozmoszukban, és különösen feledhetetlenek nekem azok az órák, melyek az akhondokkal (vallás tudósokkal) való vitatkozásokban töltöttem. E nagyturbános papok főképpen a vallás dolgaiban való szabadelvű felfogásukkal tűntek fel nekem, mert minden vakbuzgóság nélkül, tisztán történelmi nézőpontról beszéltek Mohamedről és vallásáról, s úgy látszott, egyáltalán nem ütköztek meg a legmerészebb föltevéseken és ellenvetéseken sem – amivel őszinte csodálkozásba ejtettek, mert Törökország és Közép-Ázsia szunnita világában istenkáromlásnak tekintették és megtorolták volna az efféle vitatkozást.”

Mint addig szunnita környezetben élő személy Vámbéry meglehetős figyelmet szentelt az iráni síita klérus és intézményei, zarándokhelyei meglátogatásának. Jóformán egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ilyen látogatásairól be ne számoljon a korabeli olvasóközönségnek. Útja során több alkalommal is hitvitába bonyolódik síitákkal, akik nem átallották szemére hányni idézőjeles szunnita mivoltát, de ugyanakkor nagy tisztelettel ír síita egyházi méltóságoknál tett tisztelgő látogatásairól mint például a 19. század derekának és második felének talán legbefolyásosabb iszfaháni ajatollahjánál, Emám Dzsomcénél vagy ismertebb nevén Áqá Bozorgnál („nagy úrnál”) vendégeskedéséről.

Ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor látható, hogy Vámbéry azalatt a közel 13 hónap alatt, amit Perzsiában töltött, jóformán minden jelentős síita zarándokhelyen megfordult. Azt nem állítjuk, nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy mindenhova be is jutott, de a korabeli Irán legfontosabb síita szentélyeinek, zarándokhelyeinek otthont adó városokban mindenhol járt. A szinte mindenhol megemlített síita dervisek, a Zandzsánban leírt nagy táczijje, (Hoszein halálát bemutató vallásos passiójáték) mellett Vámbérynek sikerült eljutnia a négy legfontosabb síita zarándokhely városaiba.

Vámbéry Ármin perzsiai útjának főbb helyszínei H. Warren és S. Fisher Perzsia-térképén, New York, 1851
(teljes térkép itt, 3 MB)

Rej

A Teherán tőszomszédságában fekvő Rej ősi politikai, kereskedelmi központ, a mai Teherán elődje, mely egészen a 13. századig a legfontosabb észak-iráni városnak minősült. 1221-ben a mongolok rombolták le, és azóta csak zarándokhelyként híresült el. Itt található a Sáh cAbd al- cAzim szentély, ahol az Iránban eltemetette 8. síita imám, Ali b. Musza al-Reza imám egyik távolabbi unokafivére, a Haszan imámtól származó Sáh cAbd al-cAzim nyugszik. A reji Sáh cAbd al-cAzim szentély a négy leghíresebb iráni síita zarándokhely közé tartozik. A ma impozánsan kiépült szentély már Teherán külvárosában áll, de a Vámbéry korában, a 1860-as években még messze kívül esett a főváros falain kívül. Ha valaki dél vagy kelet felé indult Teheránból, érintenie kellett karavánjával Rejt. Bár nem tudjuk, hogy járt benne, de Vámbéry nem mulasztja el megemlíteni a máig híresen fénylő aranykupoláját az akkor és most is igen népszerű kiemelkedő síita szentélynek, mely ma már Teherán külvárosához tartozik.

Qom

A második látogatása, melyről kifejezetten büszkén ír és melyet belülről is megcsodált, Qom volt, az ottani Fatima szentély, a máig igen híres női zarándokhely. Reza imám nővére, a szeplőtelen szent (Hazrat Macszume) Fatima itt hunyt el 812 táján, amikor több rokonával útnak indult Bagdadból fivéréhez, a Khorászánba hurcolt, 8. imámhoz. Az iráni Szent Anna, a nők védőszentje szentélyében tett látogatása különösen tónust kap a Vándorlásaimban, mivel vélhetőleg ő volt az első nem muszlim európai, aki e szentélybe belépett köszönhetően dervisruha-álcájának és kiváló perzsa tudásának. Ide mai napig tilos a bejutás nem muszlimoknak, emiatt az álruhában szunnita dervisként ottjárt Vámbéry leírása, a pazar dekoráció, az ott nyugvó előkelők sírjainak részletező bemutatása jelentős történeti értékkel bír és nem nehéz észrevenni Vámbéry csodálatát, bámulatát, ami a racionális orientalistát teljesen magával ragadta. „Qom mely a távolban csakhamar feltűnt számos zöld kupolájával, s kivált pedig a sírboltnak a kelő nap által megvilágított s gazdagon aranyozott nagy kupolájával, a perzsa hölgyvilág szent városa. Itt nyugszik Ma’szume (a szeplőtelen), Imám Riza nővére, ki az akkor Meshedben tartózkodó bátyja iránti gyengédség által vonzatva, Bagdadból hozzá akart utazni. A magasságos asszony nem juthatott el vágyai céljához, mert Qomban megbetegedett, meg is halt, s most 444 szent társaságában itt fekszik eltemetve. Ezen szent sírokon kívül, ahogy Kerbela, úgy ezen város is kedvenc temetkezései helye a perzsa nőknek, kik az ország minden tájáról idehozatják magukat. Meddő anyák, férjeiktől elűzött asszonyok s a Hymenért mindhiába epedő leányok járulnak ide a sírhoz, a szent úrnő kegyteljes pártfogásáért esedezni.”

Az iráni síita viszonylatban ma talán legfontosabb és leghatalmasabb Qom, az 1979-es iszlám forradalom bölcsője, Khomeini ajatollah és híveinek szellemi központja, mindig nagy élmény az odaérkezőnek. Nem csupán a szentély miatt, de azért is, mert itt van a világ legnagyobb síita medreszéje, az 1560-as években alapított Fejzijje, mely az egész világról vonzza a síita diákokat (jelenleg több mint 100000 fős hallgatóság tanul itt) és az egész város atmoszférája egyedi és lenyűgöző.

Itt él a világon a legtöbb mardzsa-e taqlid is, közel 10 olyan tekintélyes nagyajatollah, akikre a síita hívők egyes csoportjai máig feltétel nélkül hallgatnak. Ezzel a világon élő nagyajatollahok több mint kétharmada él Qomban, amivel elsődleges helyet vív ki a város a jelenlegi síita világban. És ha az ember bárhányszor is jut el Qomba (magam már több mint tíz alkalommal), a 32 méter magas aranykupola alatt nyugvó Vámbéry szavaival „síita ősanya”, a „perzsa hölgyvilág kedvencének” sírjához, nem felejthetjük el, hogy Vámbéry mindannyiunknál messzebbre jutott el a szentélybe való belépéssel: „Az épület belseje még sokkal meglepőbb, mint a most említett rész. Itt az arabeszkek és csempék közé tükrök s gazdagon megaranyozott virágok vegyülnek, s bár egészen gömb is, mind a kupola mélyedése, mind a fal annyira túl van halmozva száz meg száz prizmával, domborművekkel, fülkékkel s más egyéb építészeti cifraságokkal, hogy pompásnak igen, de csinosnak és ízlésteljesnek bizonyára nem mondható. A koporsó, melyet masszív ezüstrácsozat kerít, s mely mindig drága szőnyeggel van borítva, éppen középen áll a nagy csillár alatt a borítékot évenkint csak egyszer veszik le a szent hulláról, s a kegyes zarándokoknak rendesen csak egy kis részecskéjét szokták megmutatni. Van itt kiáltás, ének, sírás-rívás, de mindez az áhítatoskódokat nem zavarja, mert a kiállhatatlan lármának közepette nem egyet lehet látni, ki homlokát a kerítés hideg ércéhez nyomva órák hosszat, merően bámulja a koporsót, magát semmi által sem zavartatva.”

Síráz

Délre vezető, megannyi kalanddal tűzdelt útjának utolsó állomásaként Vámbéry Sírázba érkezett. Síráz, Fársz tartomány fővárosa, olyan egykori híres politikai centrumok szomszédságában mint Perszepolisz, Isztakhr, Firuzábád, a 11. századtól virágzott fel. Háfiz és Száʿdi városa irodalmi, művészeti központként mai napig töretlenül virágzik és a 18. században fél évszázadig Irán fővárosa is lett.

Vámbéry Sírázba érkezve kiemeli, hogy a város panorámájában mint látta meg a Sáh-e Cserágh (a Gyertya Királya), a város és egész Dél-Irán leghíresebb vallási központjának monumentális fényes kupoláját. A helyiek által Gyertya Királya néven hívott személy a 8. imám, Reza fivére, Ahmad b. Musza volt, aki a 9. században itt szenvedett mártíromságot és sírja a középkortól kezdve a legtekintélyesebb dél-iráni síita zarándokhely lett. Ahmad b. Musza sírázi sírja az egyik legkonzervatívabb síita központnak számít Iránban a mai napig, hiszen néhány szerencsés kivételtől eltekintve máig a környékére nem teheti be lábát nemmuszlim személy, hanem csak kívülről csodálhatja meg ragyogó kupoláját. Ide valószínűleg Vámbéry sem juthatott be, mivel erről naplójában nem tesz említést ellentétben más sírázi műemlékek meglátogatásával.

Vámbéry az esetleges belépés körüli kudarcról nem számol be írásaiban, de ezzel együtt a Sáh-e Cserágh az első látványosság, amiről Síráz panorámáját megtekintve Vámbéry beszámol a Vándorlásaimban.

Mashad

Negyedik és talán legimpresszívebb síita vallási élményként Közép-Ázsiából Heráton át hazatérve Mashadban állt meg, hogy látogatást tegyen az ottani nevezetességeknél. Mashad, a „mártíromság helye” manapság Qommal együtt a legtiszteletreméltóbb síita kegyhely, mely nevét és jelentőségét a Kr. u. 816-ban itt elhunyt Ali b. Musza al-Rezáról, a 8. síita imám nyughelyéről kapta. Az al-Má’mun abbászida kalifa által erővel Mekkából Khorászánba hozatott Reza csakhamar össznépi lelkesedést váltott ki a korai sía fellegvárának tekintett Kelet-Iránban, emiatt Rezát a kalifa (legalábbis a síita tradíció szerint) gránátalmalébe tett méreggel megölette. Azóta sírja, többszöri pusztulás ellenére folyamatos síita kultuszhellyé nőtte ki magát. A 16. századtól kezdve pedig, Qommal együtt, mivel cAli és Hoszein, a két legtekintélyesebb mártír imám sírjai, Nadzsaf és Kerbela a szunnita oszmán birodalom kezébe kerültek, Mashad jelentősége jócskán megnőtt. Mint az egyetlen imám-sírt az akkori és mai Irán területén a szafavida Irán nemzeti vallásának középpontjába állította Reza imám mauzóleumát. A szintén csak muszlimok által látogatható sírt gazdag adományokkal halmozták el a 16. század óta. Vámbéry itteni leírása különösen látványos, hiszen a sírt azóta jópárszor átépítették, és jelenleg is monumentális építkezések, bővítmények, újabb és újabb díszes udvarok építése zajlik a Reza imám haramja körül, amint erről tavalyi ottjártunkkor meggyőződtünk. Egyre újabb és újabb szahnok, díszes kerengők, udvarok emelkednek a szahn-e sarif (nemes udvar), a sírt övező legbelső udvar és a sír fölé emelkedő magas aranykupola körül. Vámbéry minden szarkasztikus megjegyzése, csipkelődése ellenére talán itt került a legteljesebben a hely hatása alá. „Az indus, a hazara, a heráti és a buharióta, kik saját önhazájukban a szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt büszkén felemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a turkománnal vagy az üzbéggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett, ki szunnita, így tehát idegen, s még azonfölül gyűlölt vendég. Iránban nemigen lehet ugyan bántódása, de itt kétszer oly mélyen érzi kegyetlensége súlyát, mellyel saját hazájában Ali követői ellen viseltetik - s a szerényet játssza.

A vad bahtijari és kurd, az alattomos iszfaháni és sírázi, az egyszerű török Azerbajdzsánból, az elfogódott közép-ázsiai, magas rangú kánok és mirzák, szegény pórok és szolgák, mindez tarka vegyülékében van itt együtt, s valóban rendkívüli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot, a padlót, s kivált pedig a rostélyajtóról függő nagy lakatot.”

Vámbéry sem tudta tehát kivonni magát abból a valós és emocionális élményből, mely a látogatót érte, éri mai napig a mashadi Reza imám szentélyben. Mintha egész addig útja summázatát olvasnánk kezekben a sorokban, a síita világ, Irán, vagy Közép-Ázsia különböző régióinak lakosait látja maga előtt az ember, amint egyszerre hullámzik végeláthatatlan sorokban a sír körül és próbálja megérinteni a kupola alatti ezüstrácsot, gyakorta tumultuózus jeleneteket is okozva, helyenként gyerekek másznak át a felnőttek vállai felett és jó hogyha levegőt kap az ember, amint épp bejut és hozzáér a rácshoz. Ilyenkor is mindig Vámbéry jut eszünkbe, amikor mindezt látjuk, tapasztaljuk. „Ha a zarándok háttal menve, a fehér márvány lépcsőt mély áhítattal megcsókolá és a sírnak bensejét odahagyta, ekkor szerzé meg a meshedi nevet, azon a címet, melyet pecsétjén és sírján visel, melyet praedicatum gyanánt neve elé tűz s mely nevének ugyanannyi kenetet, személyének ugyanolyan fényt kölcsönöz, mint a hádzsi cím (mekkai zarándok). A szabadba érve a zarándok rendesen fellélegzik, szeme örömtöl csillog, s most már túl boldog, mert nemcsak minden bűnének terhétől szabadult meg, hanem teljes egész jövendő életét nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.”

Qadamgáh

Vámbéry a négy nagy iráni síita zarándokhely mellett még egy igen érdekes látogatást jegyzett fel, mely Mashad mellett, útban visszafelé Teheránba érte őt: ez pedig a qadamgáhi zarándokhelyen tett vizitációja volt. Qadamgáh mintegy hatvan kilométerre fekszik Mashadtól nyugatra a nagy karavánút, az egykori Selyemút mentén. Nem véletlen, hogy Vámbéry is útba ejtette. A hely hírnevét (a perzsa szó jelentése: lábnyom) Reza imám ottjártakor maradt csodás lábnyomáról és az annak hatására fakadt forrásról kapta, melynek gyógyító, csodatévő hatást tulajdonítanak mind a mai napig. Vámbéry hibásan cAli imám lábnyomának tartja a szent helyet a Vándorlásaimban. Qadamgáh mai napig élő zarándokhely, a népi vallásosság megkapó színtere, ahol mindig sokan időznek, hogy imádkozzanak Reza imám lábnyoma előtt és a gyógyforrásból vizet merítsenek. Qadamgáh érintetlen szépsége, kellemes ligetei és a 16. századból származó szentélye kellemes pihenőhely az ideérkező vándornak, bárhonnan is vetődik ide. Ellentétben a másik három hellyel, Qommal, Sírázzal és Mashaddal ez a hely sosem vált nagy zarándokhellyé, sokkal inkább egy kisebb, de jól ismert vidéki uticél maradt Mashad mellett, ahova minden Mashadba igyekvő vagy onnan távozó síita zarándoknak illett-illik betérnie.

Vámbéry tehát sikeresen bejárta az összes nagy síita zarándokhelyet, melyek közül a két legnagyobb-ba be is lépett és színes és egyben történetileg nagyon is értékes képet festett róluk. Rej, Qom, Síráz, Mashad és Qadamgáh ma is a legfontosabb iráni síita zarándokhelyeknek számítanak, jelentőségük mit sem változott, csorbult a 19. század második harmada óta.

4. Utószó

Talán meghökkentő, de a fentiek alapján elmondható, hogy Vámbéry Ármin valamivel több mint egy év alatt megtette mindazt, ami egy akkori és mai vallásos síita szemében Iránon belül a legkegyesebb cselekedetnek tartatik, elzarándokolt a legfontosabb Iránon belüli síita szent helyekre. Sáh ʿAbd al-ʿAzim, Fatima Hazrat-e Maʿszume, Sáh-e Cserágh, és a mashadi Reza Imám sír, valamint a qadamgáhi Reza imám kegyhely révén Vámbéry teljes képet kapott az iráni síita zarándokvilágról.

Vámbéry különös érdeklődéssel fordult eme helyek felé, és ha nem is vetkőzte le teljesen európai és alapvetően vallásilag közömbös, kritikus attitűdjét, de mégis, naplójának sorai állandó izgatottságról és elragadtatottságról tanúskodnak valahányszor egy vallásos zarándokhelyet keresett fel.

Vámbéry világképe és a Vámbéryról általunk alkotott nézeteink persze nem módosulnak jelentősen, ám fontos tudni, hogy a nagy magyar orientalista utazásainak milyen vallásos aspektusai is vannak. E szempontból az iráni síita szentélyek iránti kiemelt érdeklődés és azok meglátogatása talán nem csupán a tudós érdeklődés jele volt.