A közép-ázsiai utazás Vámbéry ifjúkori vágyai közé tartozott. A magyarok keleti gyökereinek felkutatása Kőrösi Csoma Sándor óta nem kevés magyart foglalkoztatott. 1849-es élményei nyomán fellángoló nemzeti érzülete fontos ösztönzést jelentett Vámbéry Kelet felé fordulásában, valódi céljai azonban Konstantinápolyi évei alatt kristályosodtak ki. Felismerte, hogy a népek fejlődése, átalakulása, kölcsönhatásai a nyelv fejlődésének tanulmányozása útján követhetők nyomon. Utóbb, útleírása angol kiadásának előszavában, 1864 szeptemberében közelebbről is megjelölte küldetése célját:

„Ismert dolog, hogy a magyar nyelv az ugynevezett altaji nyelvcsaládhoz tartozik; de a finn vagy tatár ághoz-e, ez az a kérdés, mely még eldöntést vár. Ennek kinyomozása, mely minket magyarokat mind tudományos mind nemzetiségi szempontból annyira érdekel, volt fő és eldöntő oka keleti utazásomnak. Az élő nyelvek gyakorlati tanulmányozása által ohajtottam meggyőződni a magyar és török-tatár nyelvek közötti rokonság tényleges fokáról…” 1

Az Akadémia latin nyelven kiállított ajánlólevelével 2 és 1000 forintos támogatásával a zsebében 1861 végén indult útnak Isztambulba, ahol keleti útjának előkészületeivel több hónapot töltött el, de útnak indulását az iráni határvidéken kitört kolerajárvány is késleltette. 3

Egyebek mellett nyelvleckéket vett egy majmanai üzbégtől, bizonyos Khalmurad mollától, 4 s magánkönyvtárakban jutott hozzá keleti török irodalmi művekhez, kéziratokhoz. E felfedezései felett érzett örömét, lelkesedését is kifejezik itthoni barátaival, kiváltképp Budenz Józseffel (1836-1892) váltott levelei.

Török kapcsolatai révén két további kísérőlevélre tett szert, ezek azonban már nem a török-tatár nyelv tanulmányozására utazó magyar tudós Vámbéryt, hanem Resídet, a konstantinápolyi efendit ajánlották az illetékesek, elsősorban a Porta teheráni nagykövete, Hajdar efendi jóindulatába.

Tőkéje ezeken kívül lényegében nem állott másból, mint négy évig tökéletesített török nyelvtudásából, illetve sikerrel elsajátított és begyakorolt viselkedésmintákból. Ezek birtokában nemcsak a művelt oszmán írástudó efendi szerepében járt-kelt otthonosan, de az őt körülvevő muszlim környezettel való érintkezésében, sőt a szerepétől is idegen síita társadalomban való eligazodásban is segítették őt.

1862 márciusában gőzhajón indult Trapezunt felé, ahol a kormányzó, Muhlisz Emin pasa vendégszeretetét élvezte néhány napig. 1862. május 21-én egy karavánhoz csatlakozva, örmény kísérőjével, lóháton hagyta el a tengerparti várost, s folytatta útját Erzurum felé. Ezen az állomáshelyen isztambuli pártfogója, Hüszein Dáim pasa fogadta be három napra.

A szunnita török szerepében közlekedő Vámbéry a síiták ellenszenvének különféle megnyilvánulásait átélve ízlelgette a baráti oszmánli környezethez képest új közeget jelentő perzsa világot, ahogyan a júliusi perzselő hőségben Khoj városán át jutott a többségben azeriek által lakott Tebrízbe, majd innen két hét pihenő után szamárháton haladt Teheránig. Új élményeinek, rácsodálkozásainak a török és a perzsa viszonyok, szokások folytonos összehasonlításával ad hangot, s míg előbbiekről minden tekintetben idealizált képet fest, utóbbiakat – szokásaik és vallási fanatizmusuk okán – leggyakrabban kárhoztatja útleírásában. Útjának ebből az időszakából Budenznek írt levelében kesernyésen számol be arról, hogy „oszmanli helyett durva tatár nyelven beszél.” 5

Persia. W. Darton Jr. térképe, London, 1811 (teljes térkép itt, 5 MB)

Útja során Tebrízben, majd Teheránban több európaival is találkozott, akiknek nemcsak társasága jelentett számára üdítő élményt az oszmánhoz képest zártabbnak, keletiesebbnek s így idegenebbnek tetsző Perzsiában, de akiktől – amellett, hogy megkísérelték lebeszélni a továbbutazásról – a helyi viszonyokról is hasznos tájékoztatást kapott. A sors összehozta többek között Keith Edward Abbott (1814–1873) korábbi teheráni, majd tebrizi brit konzullal. Tebrizi tartózkodását így összegezte: „Az a két hét, melyet itt töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által ujra feleleveníté bennem az európai élet emlékeit.” 6

Vámbéry 1862. július 13-án érkezett meg Teheránba, ahol első dolga volt, hogy bejelentkezzen az őt váró Hajdar efendinél. Rajta keresztül ismerkedett meg a teheráni francia követtel, Gobineau-val, illetve a brit követtel, Sir Charles Alisonnal. A perzsa főváros mély, de vegyes benyomást tett Vámbéryre, aki értékes részleteket közölt az itteni szokásokról.

Útja folytatásában egy, a tervezett Meshed-Herát útvonalat érintő helyi fegyveres konfliktus, az afgán emír, Doszt Muhammed kán (1793–1863) Herátban uralkodó veje és egyben hűbérese ellen intézett támadása akadályozta meg, s kényszerítette elképzelései átmeneti módosítására. Minthogy a sivatagon való téli átkelést el kívánta kerülni, 1863 márciusáig elhalasztotta közép-ázsiai vállalkozását. Hogy a kellemes Teheráni körülmények el ne puhítsák – mint írja: „jövőmre károssá válható nyugalmat elkerüljem” – 1862 szeptemberében Perzsia déli tájai, Iszfahán és Síráz felé vette az irányt, ahonnan csak 1863 januárjában tért vissza Teheránba.

Perzsiai utazásáról önálló kötetben közölt útleírást. 7 Keleti útjának e kitérője a fontos síita zarándokhely, Kum városa érintésével – ahol ellátogatott a hetedik imám, Músza al-Kázim szentként tisztelt leányának, Fátimának sírjához –, Kásánon és Iszfahánon át vezetett Sírázig. Utazásának ezen előre nem tervezett szakasza csekély tudományos hozadékkal bírt, inkább úti beszámolójában közölt megfigyelései, plasztikus, részletgazdag életképei miatt tartott és tarthat számot érdeklődésre. Vámbéryt, akit Perzsiának ezen a részén már számos európai utazó megelőzött, a vándorlással való erőnlét megőrzése mellett személyes kíváncsisága vezette e kényszerű kitérőre. 8

Szunnita zarándok szerepében komolyabb atrocitások nem érték, ám újra és újra kellemetlen kísérőül szegődött mellé a síiták gúnyolódása, vitatkozó szenvedélye. Perszepolisz ókori romjai mély benyomást tettek rá, itteni megfigyeléseinek tudományosabb kiegészítéséül különböző európai leírásokat is felhasznált. 9 Lelkesedését jelzi kőbe vésett névjegye, amelyet az 1839-ben itt látogatást tett orvos és amatőr keletkutató Maróthi István (1799–1845) felfedezett bejegyzése alá írt ekképp: „éljen a magyar”. 10 Sírázban, a perzsa költőóriások, Háfiz (1326-1390) és Szádí (1210-1291) szülőföldjén Vámbéry három hónapot töltött el, s az itt tevékenykedő svéd orvossal, Fagergreen-nel való megismerkedésének köszönhetően „jó alkalma nyílt e déli város szokásait és erkölcseit tanulmányozni.” 11 Fagergreen révén került kapcsolatba a teheráni francia követség éppen akkor a városba érkező attaséjával, akinek nagyvonalú felajánlását elfogadva kényelmesebb körülmények között – ugyanazon az úton, amelyen érkezett – térhetett vissza Teheránba.

A perzsa fővárosban csakhamar az őt ismét vendégül látó török követ és az oszmánok által egyébként pártfogolt szegény szunnita zarándokok közötti jóakaró közvetítőként sikerült pozícionálnia magát, s népszerűsége hozzásegítette, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön a keleti-török khokandi, jarkandi és akszui törökök egy mekkai zarándokútról hazafelé tartó csoportjával. Teheránban Budenz Józsefnek írt levelében tájékoztatott, hogy eredeti szándékáról, közép-ázsiai útjáról annak ellenére sem tesz le, hogy az Akadémiának az isztambuli konzulátuson elhelyezett támogatását nem tudták számára Teheránba továbbítani. 12 1863. március 22-én végre elindulhatott eredeti küldetése szerinti úti célja felé.

A kásgári zarándokok a három szóba jöhető útvonal közül a legbiztonságosabbnak tartott, a türkmén sivatag nyugati vonalán, a Kaszpi-tenger partjával párhuzamosan haladó, majd kelet felé kanyarodva Khiván át Bokharába vezető út mellett döntöttek. Karatepe (Qaratappah) állomáshelyről elindulva elhagyták Irán területét és a Kaszpi-tenger nyílt vizét az iráni partvonaltól elválasztó földnyelv megkerülésével haladtak Gümüstepe (Gomishan) felé. Innen az Atrek folyón átkelve hosszú sivatagi utat járt be hol lovon, hol tevén ülve, hol pedig gyalogszerrel a becslése szerint 80 tevét és mintegy 40 utazót számláló karaván tagjaként.

A türkmén sivatag és főleg, a közép-ázsiai kánságok rendkívül veszélyesek voltak a nem muszlim, európai utazók számára. A meglehetősen zárt, az orosz és brit érdekszféra között minden idegenre fokozott gyanakvással tekintő, minden európaiban kémet sejtő szunnita közösségekben az idegenek fenyegetettségét jól példázza a Vámbéry előtt itt járt – s általa is említett – utazók tragikus végzete. Bokharában Charles Stoddart (1806–1842) brit diplomatát és tisztet 1838-ban vetették fogságba, majd a szabadon bocsátását kérő Arthur Conolly (1807–1842) brit utazóval együtt kémkedés vádjával fejezték le Naszrullah emír parancsára. A következő évben felkutatásukra induló Joseph Wolff (1795–1862) misszionárius ugyanakkor élve tért vissza Bokharából. Henri Blocqueville de Couillebeuf iráni szolgálatban álló francia tisztet a türkmének rabolták el, ő 12000 arany váltságdíj ellenében végül kiszabadult. 13

Vámbéry hiteles alakítását nemcsak az ebben a környezetben kirívó külseje (bőrszíne, arcvonásai) tették roppant nehéz feladattá. Szerepjátszása állandó lélekjelenlétet, megosztott figyelmet igényelt, beszéde mellett gesztikulációja folyamatos kontrollját követelte meg, s alig csodálható, hogy ez, minden erőfeszítése ellenére nem sikerült mindig tökéletesen.

Vámbéry sikeresen játszotta a kolduló dervis szerepét, de ő maga számol be róla, hogy voltak, akik ennek ellenére felfedezték, vagy legalábbis gyanították benne az európai („frengi”) embert: már útja kezdeti szakaszán, Demarend állomáson néhány perzsáról feltételezte, hogy azok tisztában vannak európai kilétével. Ugyanakkor szerepének több rétege különíthető el egymástól. A zarándokcsoport oszmánli efendiként ismerte meg, s mint „a szultán titoknokát” fogadta bizalmába a teheráni török követ ajánlására, tehát dervis inkognitójával kapcsolatban lehettek kétségeik. Azt azonban nem sejthették, hogy Resid efendi még csak nem is muszlim. A karaván egyik világlátott afgán tagja, valamint ennek sugalmazására a türkmén sivatagon át haladó karaván vezetője (kervanbasi) is európai kémet vélt felfedezni Vámbéryben, sőt, utóbbi attól félve, hogy a khivai kán haragját magára vonja, vonakodott őt a csoporttal vinni. 14

Inkognitója tudományos célkitűzéseiben sajnos jelentősen akadályozta. Az őt övező gyanakvás miatt útja során csak rejtve, nagy ritkán volt lehetősége feljegyzéseket készíteni. Ezen kívül felvett szerepével összeférhetetlen lett volna, hogy – mint arról sajnálkozva számolt be – a bokharai könyvbazárban nagyobb mennyiségű, illetve nem vallási tárgykörben írt könyvet, kéziratot vásároljon. Ezt különben az aszkéta életmóddal járó pénztelensége is lehetetlenné tette. Útjának közvetlen emlékei közé tartozik keleti török nyelvű kéziratainak legnagyobb része – Vámbéry 18 keleti török nyelven írt munkáról számolt be 15 –, illetőleg ide tartozik a Keleti Gyűjteményben őrzött, kisméretű litografált Korán is, amelynek szerepére a tulajdonosnak az előlapokon ma már alig kivehető bejegyzései emlékeztetnek: „... dervis inkogni[tó...]... nyakamon függött perzsa tarsolyban.” Továbbá: „Ezen Teheránban vett Korán ugyanezen zöld táskában egész középázsiai utamon nyakamról lecsüggött és éjjel nappal rajtam volt.”

Az időjárás viszontagságai – esőzés, a sivatagban a nappali forróság és a hideg éjszakák embert próbáló váltakozása, homokviharok, vízhiány – mellett a rovarok és élősködők jelentette egyéb megpróbáltatások vették igénybe Vámbéry tűrőképességét, amint három hétig tartó sivatagi meneteléssel az Atrek folyótól megtette az utat Khiváig. 1863. június 3-án léphetett be a város kapuján. Az isztambuli viszonyokat jól ismerő, naprakész tájékozottsággal rendelkező Resid efendi sikerrel nyerte meg kánnak az Oszmán Birodalom fővárosában már korábban megfordult és az ottani fejlemények iránt érdeklődő főemberének, Sükrullahnak a bizalmát, s rajta keresztül jutott el a khivai kán színe elé is. A közép-ázsiai törökség fülében Isztambul a kalifa címet is viselő szultán személye miatt jól csengő, tiszteletet és megbecsülést parancsoló név volt, ugyanakkor megfelelően távoli város, amely Resid efendi vendéglátóinak képzeletében legendás hiedelmekkel fonódott össze. A birodalmi fővárost övező tisztelet és az ezzel párosuló tájékozatlanság nem elhanyagolható mértékben szolgált Vámbéry hasznára, amikor innen származtatta magát. Mint írja: „Törökország császára ő felségét itt olyan müszlümannak képzelék, a ki legalább ötven rőfös turbánt visel, kinek mellén alól ér a szakálla, a kinek ruhái lábujjain tul terjednek, s életét koczkáztatná a ki affélét merne beszélni, hogy a szultán a haját és szakállát à la Fiesco nyiratta le, ruháit pedig Dusetoye késziti Párizsban.” 16

Vámbéry egy hónapot töltött a Khivai kánság területén, de magában a városban ennek az időnek kisebb részét töltötte. Rendkívül tömören emlékezik meg arról a 18 napot igénybe vevő kirándulásról, amelyet Sükrullah kíséretében a kánsághoz tartozó Kungratba tett – oda úton az Oxuson lehajózva, visszafelé szárazföldön. 17 A zarándokcsoport 1863. június 27-én hagyta el Khivát. Az innen Bokharába vezető viszonylag rövid szakasz nem kevés veszélyt tartogatott a karaván tagjai számára, a perzselő homokvihar és a kiszáradás kis híján Vámbéry számára is végzetesnek bizonyult. Bokharában az emír első embere, Rahmet bég keresett fogást Vámbéry hitelességén, aki azonban ezeken a vizsgákon is szerencsésen esett át. Nemcsak a városról, hanem az emírről, Muzaffaraddín bin Naszralláhról (1860–1886) és annak udvaráról is részletes beszámolót közölt. 18 18 nappal később, a csoport Khokand felé tartó tagjaitól elválva, két szekérből álló kisebb csapattal Szamarkandnak vette az irányt. Itt nemcsak Timur Lenk türbéjét és mecsetjét kereste fel, hanem zarándokként szinte kötelessége volt a számos kegyhely meglátogatása is. Az itteni emír személyesen hallgatta ki, majd bocsátotta útjára Vámbéryt, aki a bokharai emírséghez tartozó Karsi városán keresztül, a mai Afganisztán nyugati határvidékén haladva indult vissza Irán északkeleti területei felé.

Szamarkandban búcsút vett többi zarándok útitársától is, s egy másik csoporthoz csatlakozva vágott neki a hazaútnak. Karsi érintésével az Oxus felé haladtak, amelyen Kerkinél (ma Atamurat, Kelet-Türkmenisztánban) keltek át. Új útitársai közül ekkor került közelebbi kapcsolatba egy fiatal „mollával”, aki még Kungrátban csatlakozott a csoporthoz, majd idővel Vámbéry hű társává vált. Odaadó, őszinte szolgálatkészségével megnyerte Vámbéry rokonszenvét, s eredeti úti célját, Mekkát feladva – s bizonnyal mestere szerepváltozása feletti döbbenetét is leküzdve – végül Pestig követte őt. Afganisztán nyugati vidékén déli irányba, a majmanai kánságon áthaladva értek a néhány hónapja még ostrom alatt álló és a harcok nyomait is itt-ott magán viselő Herátba. Az iráni határig vezető úton a nélkülözés és az ekkor már egyre erősödő éjjeli hideg mellett, az afgánok sarcolásai és a türkmén Tekke törzs portyái jelentettek állandó veszélyt. Az alkalmi anyagi forrásaiból is kimerülő utazó az itteni uralkodóhoz, a zsenge korú Muhammed Jakub kánhoz (1849-1923) fordult, hogy Meshedig való továbbjutásában támogatását kérje. Idegen arcvonásai miatt az ifjú kán ismét kellemetlen gyanúba keverte Vámbéryt, akire ugyan nem tudták rábizonyítani, hogy angol, mégsem tudott szabadulni a zaklatásoktól. A Vámbéry-inkognitó fentebb említett összetettségére jó példa, hogy a legkisebb önfeledtség is elegendő volt a lelepleződéshez. Warburton későbbi visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Muhammed Jakubnak az a Keleten idegen szokás tűnt fel, hogy Vámbéry önkéntelenül taktust vert lábával, amikor a kán udvarában felvonult a katonazenekar. 19

Ahogyan egyre közelebb került a hazatérés lehetősége, honvágya és fáradtsága úgy lett úrrá Vámbéryn, aki Herátban hosszabb időt volt kénytelen vesztegelni, mígnem végre egy Meshedbe tartó karavánhoz csatlakozhatott. Herátot végül 1863. november 10-én hagyta el és 12 nap alatt ért Meshedbe. Útjának utolsó szakaszán a novemberi éjszakák fogcsikorgató hidege kínozta, ezért a perzsa város a révbe érést jelentette a kimerült felfedező számára. Megkönnyebbüléséről még Meshedből feladott leveléből is képet alkothatunk. 20 Teheránban két hónapig pihent, majd 1864. március 28-án – útra kelése évfordulóján – elhagyta a perzsa fővárost, hogy Tebrizen és Trapezunton át Isztambulba térhessen.

Utazása során szerzett tapasztalatai több tudományterületre (nyelvészet, történelem, néprajz, földrajz) kiterjedő, egyedülálló ismeretekkel gazdagították, s egész további pályáját alapvetően meghatározták.

Sikeres visszatérése előbb Teheránban, majd Isztambulban élénk érdeklődést váltott ki, különösen az európai államok képviselői részéről. Teheránban Naszreddin sahot audiencián tájékoztatta tapasztalatairól. Alison brit követ jelentést kért tőle, egyúttal ajánlólevelet adott neki Lord Palmerstonhoz, Lord Strangfordhoz, Sir Justin Sheilhez, Sir H. Rawlinsonhoz. Felfedezései az orosz diplomácia kíváncsiságát is kiváltották, de Nikolaj Girsnek, Oroszország teheráni követének meghívását Vámbéry – hű maradva politikai nézeteihez – visszautasította.

Iran and Turan (Perzsia és Közép-Ázsia). Stieler térképe, 1850 (teljes térkép itt, 11 MB)