Az embereket mindig is foglalkoztatta az általuk beszélt nyelv eredete, s minden nyelv esetében történtek próbálkozások, hogy felderítsék eredetét és rokonait. A magyar nyelv esetében különösen érthető, hogy környezetében való társtalansága és nyelvrokonaitól való elszigeteltsége miatt gyakran igyekeztek a legkülönfélébb nyelvekkel rokonítani. A 16-17. században például sokan a héber nyelvben vélték megtalálni a magyar nyelv rokonát. 1 A következő században, amelynek második felében, Európában már ismertté vált a finnugor nyelvrokonság ténye, jóllehet ennek minden igényt kielégítő elméleti háttere még nem volt kellőképpen kidolgozva, 2 Magyarországon két új irányzat jelentkezett. Az egyik a finnugor nyelvekben látta a magyar nyelv rokonait, 3 a másik pedig a magyarság keleti származását összekapcsolta nyelvének a hunok, szkíták, avarok, illetve a török népek által beszélt nyelvekkel való rokonságával. 4

A 19. század elejére kialakult történeti és összehasonlító nyelvtudomány megteremtette a nyelvek eredetének és rokonsági kapcsolatainak vizsgálatához szükséges tudományos hátteret, kidolgozta az ehhez szükséges módszereket, és megállapította a nyelvrokonsághoz szükséges kritériumokat. 5

Ilyen előzmények után jelent meg 1870-ben Vámbéry Ármin tanulmánya az MTA nyelvészeti folyóiratában, a Nyelvtudományi Közleményekben: „Magyar és török-tatár szóegyezések” 6 címmel. Ebben maga is megállapítja, hogy „a török-tatár nyelvekkeli rokonság csak második foku és … a magyar első fokon csak a finn-ugor nyelvekkel, még pedig a vogul nyelvvel áll, legközelebbi rokonságban” (114. o.). E tanulmányával Vámbéry elnyerte a Sámuel-díjat, a „szorosan nyelvészeti értekezések közül, hat szavazattal, négy ellenében”. 7

Vámbéry ezen írását Budenz József (1836-1892), a pesti egyetem finnugor tanszékének vezetője 8 kemény bírálattal illette, 9 mire Vámbéry megsértődött, s válaszul megírta A magyarok eredete 10 című könyvét, amelyben visszavonva fent idézett megállapítását, a magyart „török magvú” nyelvnek írta le, s harcot hirdetett a „mélyen meggyökerezett finn-ugor elmélet” ellen (219.o.). Ezzel kezdetét vette a magyar nyelvtudomány egyik legnagyobb csatározása, az ún. „ugor-török háború”, 11 s e vita hullámai a nagyközönséget is lázba hozták. 12 A Vámbéry pártján állók (Czirbusz Géza, Marczali Henrik, P. Török Aurél, Pozder Károly, Thury József, Várnai Sándor) elsősorban az Egyetemes Philologiai Közlöny, a Földrajzi Közlöny és a Századok hasábjain, míg a vele szemben állók (Barna Ferdinánd, Budenz József, Hunfalvy Pál, Munkácsi Bernát, Szinnyei József) főleg az Akadémiai Értesítő, a Nyelvtudományi Közlemények, az Egyetemes Philologiai Közlöny és a Magyar Nyelvőr oldalain adtak hangot véleményüknek. A vita áthatotta a közéletet is, az érvek és ellenérvek megjelentek a Nemzet és a Budapesti Szemle lapjain is. Általánosságban el lehet mondani, hogy Thury kivételével nyelvész nem támogatta Vámbéryt, de ő Vámbéry tanítványa volt, aki nyilvánvalóan mestere hatása alatt, igen fiatalon írta e kérdéshez kapcsolódó cikkeit. 13

Budenz válaszai 14 a nyelvészek számára oly egyértelműek voltak, hogy tudományos körökben nem merült fel többé a magyar nyelvnek a török nyelvcsaládba való tartozása. Ugyanakkor azt ma senki sem tagadja, hogy – ahogy azt Németh Gyula már 1930-ban megállapította – Vámbérynek „a magyar-török hasonlítások terén érdemei vannak”. 15 Ugyancsak időtállónak bizonyult az etnikum és a nyelv különválasztásának gondolata. 16 Az igaztalan vádaskodásokkal is jócskán terhelt vita egyik fontos eredménye volt, hogy Vámbéry – már Budenz halála után – végül elismerte, a magyarság végső soron „ugor származék” fenntartva ugyanakkor, hogy „az idők múltával eltörökösödött és a világtörténetbe már mint török nép lépett be.” 17