Dobrovits Mihály:
Vámbéry és Oroszország

Amikor e rövid munka összeállításának szándékával előhozakodtam a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadó tudós szerkesztői előtt, még szinte szent hitem volt, hogy egy jóval mélyebb forrásból meríthetek majd. Nem mintha nem tudtam volna, mit, s miről írt Vámbéry, hiszen egyetlen, a művei könyvészeti leírására vetett pillantás elegendő arra, hogy felbecsüljük munkája tárgyát. Mégis, ahogy mind közelebb kerültem az Oroszországról író Vámbéry e tárgybéli munkásságához, annál nagyobb csalódással tapasztaltam, hogy az a szerző, aki éppen a maga idején – ahogy az a Nyugot kultúrája Keleten című, kései írásából a magyar olvasó számára is világosan megmutatkozik – az orosz gyarmati erőfeszítések legfőbb ellenfele volt, s nem átallott, ebben a tárgyban angol nyelven olyan cikksorozatot is közzétenni, amely hőn szeretett Angolhonában kormányválságot is okozott, 1 a magyar közönség számára milyen szűk marokkal mérte az Oroszországra vonatkozó információit. S e szűkszavú információk alapját általában mások műveinek ismertetése vagy átdolgozása jelentette.

Nem mintha nem lett volna minden oka arra, hogy bőbeszédű legyen. A félelmetes „éjszaki szomszéd”, ahogy a magyar közönség Oroszországról gondolkodott, már régtől fogva a magyar közönség figyelmébe került. Hol az egykori ősmagyarok vagy a mai magyarság rokonainak hona, hol a Habsburgok szövetségese, 1848-1849 zászlainak és eszméinek oktalan, – hiszen saját magának mit sem nyerő, sőt kevesebb, mint egy évtizeden belül az általa megmentett Habsburg udvar által csúnyán cserbenhagyott – porba tiprója, hol az osztrák-magyar közös külpolitika ádáz, s igen gyakran (ahogy erre Vámbéry is utal) a kelleténél tán ádázabb színekkel festett ellenfeleként folyamatosan a magyar közönség érdeklődésének homlokterében állott. Nem beszélve itt a régmúlt időkről, elegendő tekintetünket csak a reformkorra, illetve az azt megelőző évtizedekre függesztenünk. Egy állítólag Nagy Péter seregébe állt (1716) egykori kuruc katonatiszt, Turkoly Sámuel honfitársainak Asztrahányból Szikszóra küldött levele a felvilágosodás-kori Magyarország egyik kedvelt olvasmánya lett, hiszen szerzője, már-már Háry Jánoséit megszégyenítő kalandjai mellett, elsőként adott hírt a Kuma-menti Magar, azaz „Magyar” várról, illetve annak uralkodójáról. 2 Később, a reformkorban már szabályos közhellyé vált ez a toposz, illetve zarándokhellyé e város környéke. 3 Vámbéry viszont valószínűleg ósdi és elavult csacskaságoknak tartotta e tudósításokat. Reguly hatalmas életműve, melyről tudott, s mindig tisztelettel beszélt, 4 gyakorlatilag még feltáratlan volt.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy Vámbéry akkor szólalt fel oroszországi ügyekben az Akadémián, mikor éppen hogy lezajlott az ugor-török háború első szakasza, melyben szakmai szempontból vereséget szenvedett. 5 A tudós, aki néhány évvel azelőtt még a sértett méltóság indignálódottságával söpörhetett volna le bármiféle kételyt magáról, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy – bár tudományos tekintélye megmaradt – korántsem kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Mai kifejezéssel élve, Vámbéry, aki személyesen soha nem járt orosz földön, nem kockáztathatott.

Másrészt Vámbéry munkája abban az évben jelent meg, melyben világossá vált, hogy véglegesen átalakult az európai erőegyensúly. Metternich Európáját, amely kisebb nagyobb háborúk ellenére is többé-kevésbé kitartott, kikezdték az új idők eseményei: Németország és Itália politikai egysége kész ténnyé vált, a Sedan és a kommün veszteségeit még magán viselő francia politika tekintélye átmenetileg megtépázódott, s a még relatíve új kiegyezés után létrejött Ausztria-Magyarország is a helyét kereste. Ugyanakkor még évekkel vagyunk az előtt a berlini kongresszus előtt, amely valóban évtizedekre meghatározza majd a kontinens arculatát. Vámbéry tehát ebben a tekintetben sem tehetett a kelleténél merészebb kijelentéseket.

Mindezekkel együtt, az Oroszország hatalmi állása Ázsiában szinte mérnöki pontossággal vetíti elénk az orosz nagy stratégia céljait. A másfél évtizeddel később író Vámbéry valószínűleg elégedetten gondolhatott vissza erre a korai, mai szavunkkal ismeretterjesztő, a korabeli kifejezéssel a „művelt nagyközönség” számára írott munkájára. Bár nem tagadja, hogy mások úttörő munkája alapján írja körül elbeszélése tárgyát, a leendő politikai elemző, sőt igazi politikai háttérember erényei már ott csillognak írásának szavaiban. Előre látta a nagy orosz kolonizációs terveket és az arra való felkészülést, valamint a brit és orosz érdekek szükségszerű összeütközését Ázsiában. Pontos elemzést ad Oroszország Északkelet-Kínát (Mandzsúriát) érintő tervei kapcsán is. Ugyanakkor Vámbéryt több esetben elkapta kora közgondolkodása, amely az orosz politika Európával szembeni fő törekvéseit a mindenáron érvényre juttatni kívánt pánszláv törekvésekben látta. 6 Ma már pontosan látjuk, hogy az orosz politikát ennél lényegesen racionálisabb erők mozgatták. 7 1871 ben író szerzőnk kísérteties előrelátással vetítette előre az 1877-1878 as orosz-török háború előzményeit és lehetséges következményeit, beleértve az ekkor még csak csírájában létező, de azóta sem behegedő örmény kérdést is. Pontosan látta, bár indulatai néha elragadták e téren, hogy az európai nagyhatalmaknak éppen nem szétrombolni, hanem összetartani kellene a modern államok sorába igyekvő Oszmán Birodalmat, hiszen annak meggyengülése, netán bukása olyan erőket szabadít ki a palackból, amelyek mozgása kiszámíthatatlan és végzetes hatást gyakorolhat a „boldog békeidők” Európájára. Ami szerzőnket illeti, későbbi tevékenységével is bebizonyította, hogy állításait komolyan gondolta. S, ami még szomorúbb, a történelem mintha csak Vámbéry művei után haladt volna, oly pontosan követte a mester előrejelzéseit. Lehet, ha véleményét tán kevésbé indulatosan teszi közkinccsé, még nagyobb hatást gyakorolhatott volna. Hiszen indulatai nem csak direkt kifejezésekben öltenek testet, hanem ott lüktetnek a szöveg soraiban, alkalmi fogalmazási és nyomdai hibáiban is. Tán érthető módon. Vámbéry, aki közelről ismerte az oszmán valóságot, jól látta, hogy a nyugati világ éppen önmagát csapja be azzal, ha elhiszi, hogy a közelgő balkáni és közép-keleti földcsuszamlások, illetve azok következményei, melyeknek előidézésében Oroszország mégiscsak tevőleges részt vállalt, valamiféle történelmi igazságtételt hordoznának magukban. Reálpolitikusi alkata eleve ellenállt minden romantikának.

Ezzel együtt is szomorú, hogy egyes hibáiért, alkalmi kisiklásaiért bizony Hammer-Purgstall is megdorgálta volna. Lehet, hogy angol forrása nem volt ment a tévedésektől, Vámbéry saját ismeretei alapján azonban nagyobb pontosságot várnánk. Másfelől az Oroszországról író Vámbéry, bár megtehette volna, nem merített abból a mély vizű kútból sem, amelyet a XIX. századi oroszországi utazók, így például Klaproth vagy Castrén nyitottak meg az erre a tudásra szomjazó nyugati emberfők előtt. 8 De ezért a hibáért bőven kárpótolnak a mű rövid, mégis lényeglátó megjegyzései.

Voltaképpen ez a lényeglátás üt át a következő Vámbéry írás, az Orosz hadjárat Híva ellen lapjain is. Munkája ebben az esetben sem teljességgel eredeti, hiszen nem volt részese e hadjáratnak, s már az előző írásban közreadott gondolatai alapján is sejthetjük, mit sem kívánt volna kevésbé, mint hogy az orosz zászlókat kövesse, az általa még annak függetlensége utolsó óráiban látott Hívába. 9 Ugyanakkor a kezébe jutott orosz beszámolók mellett, nyilvánvalóan nagy segítségére volt kiváló helyismerete is. Az események helyszínét jól ismerte, azok egyik-másik főszereplőjével személyesen találkozott is.

Érdemes megjegyeznünk, hogy még el sem csitult az orosz fegyverek zaja Közép-Ázsiában, s Vámbéry után egy újabb hazánkfia, Ónody Bertalan ismertette meg a magyar közönséget közép-ázsiai úti élményeivel. 10 Rövid írásának érdekessége, hogy a tudományos közvéleményben egyelőre nem is akadtunk visszhangjára.

Ami az általunk kiemelt szövegeket illeti, az alábbiakat mondhatjuk róluk. A csuvasokról, bár anyaga mára nagyrészt elavult, megjelenése idején, tehát 1883 ban, korszerű munkának számított. Ráadásul a magyar nyelvtudományban bizonyos fokig úttörő ismertetésnek vehetjük. Terjedelmét tekintve pedig éppen eléggé hosszú ahhoz, hogy betekintést engedjen a turkológia állapotába a 19. század utolsó harmadában. Vámbéry írt még egy hasonló munkát a jakutokról is, ez azonban teljes egészében másodlagos források alapján összeállított, eredeti ismereteket nélkülöző, ismeretterjesztő irodalom. 11

Nagyobb becsre tarthatnak számot Vámbérynek a tatár és a baskír folklórra vonatkozó írásai. Bár maga e népek között nem járt, közép-ázsiai tapasztalatai, valamint a keleti török népek ekkoriban még közös irodalmi nyelve a csagatáj kitűnő ismeretének birtokában, szinte eredeti kutatóként állhatott ehhez az anyaghoz.

Vámbéry és Oroszország kapcsolatairól beszélve nem elégedhetünk meg azon munkák felsorolásával, amelyeket ő maga szentelt e hatalmas birodalomnak. Tudjuk, hogy maga is több levelet váltott a korabeli orosz turkológia nagyjaival, így például Radloffal és Oszroumovval is. Vámbéry egyéb módon is hatott az orosz turkológiára. Ha a kutató kezébe veszi a turkesztáni orosz hódítás után, bevallottan az új közigazgatás számára Lazar Budagov külügyminisztériumi tolmács által összeállított két kötetes nagyszótárt, 12 meglepve tapasztalhatja, hogy ez, az egyébként még ma is használható szótár, önálló forrásként kezeli Vámbéry szövegmutatványait.

Oroszországról beszélve nem kerülhetjük meg a kisebbségi elitek és Vámbéry kapcsolatának kérdését sem. Bár e kérdés ma még nem tekinthető véglegesen feldolgozottnak, azt pontosan tudjuk, ráadásul éppen orosz kollégáink munkáiból, hogy e kapcsolatok léteztek, s korántsem voltak jelentéktelenek. 13 Így biztosan állíthatjuk, hogy Vámbéry és Oroszország kapcsolatának elemzése még tartogat számunkra meglepetéseket.