Amikor 1857 márciusában Vámbéry először hagyta el hazáját, egyúttal új fejezetet is nyitott életében, hiszen kisdiák korától folyamatosan gyakorolt házitanítói időszaka ezzel végéhez ért – legalábbis itthon. A keleti utazás gondolata olvasmányai hatására érlelődött meg benne, és a tanítói jövedelméből megtakarított kisebb tartalék birtokában alkalmat látott a váltásra. Konstantinápolyi útja, amely a tehetségére felfigyelő pártfogói, különösen Eötvös József támogatásának köszönhetően vált valóra, 1 kitörést jelentett addigi élethelyzetéből. A páratlan ismeretanyag, amelyet addig tucatnyi nyelven írt könyvek tömegéből magába szívott, tekintélyes elméleti hátteret nyújtott a kíváncsiság által hajtott ifjúnak, aki előtt most megnyílt egy idegen kultúra gyakorlati tanulmányozásának lehetősége is. A török nyelv, amelyet hazájában nem tudott gyakorolni, Isztambulban élőszóban is körülvette.

Vámbéry hajón indult útnak a Dunán, és Galac kikötőváros érintésével a Fekete-tengeren keresztül jutott el a török fővárosba. Nyelvi műveltségével már út közben, a fedélzeten is magára vonta utastársai figyelmét: egy alkalommal a nála lévő Kirk Szuál (Negyven Kérdés) című vallási tankönyvecske egy részének felolvasásával férkőzött egy vele együtt utazó muszlim bizalmába. A kiszámíthatatlanság, a napról-napra élés bizonytalansága ide is követte attól a pillanattól kezdve, hogy partra szállt Isztambul Galata városrészében. Mint emlékiratában írja: „Halovány sejtelmem sem volt róla, hogy voltaképen hol szállok meg és hogy, merőben pénztelenül, miből élek meg ebben az idegen városban.” 2

Sokat köszönhetett a magyar emigránsoknak, akik utazásáról a magyar újságokból értesülhettek. A számos magyar közül elsőként egy bizonyos „Püspöky úrral” 3 találkozott, rögtön partraszállását követően, aki a nehéz helyzetbe került utazó szállásgondjain is segített. Rajta kívül számos magyar emigráns, egyebek mellett Türr István (1825-1908), Veress Sándor, Orbán Balázs (1829-1890), a szomorú végzetű Splényi Lajos (1817-1860) nevét említette. 4 Legfontosabb talán Szilágyi Dániellel kötött barátsága volt. Az 1849-ben Konstantinápolyba emigrált egykori huszárhonvéd a krími háborút követő években antikvár könyvkereskedést működtetett, ahol szenvedélyesen gyűjtötte a török könyveket és kéziratokat. Habár egyértelmű bizonyíték nincs rá, feltételezhető, hogy Vámbéry keleti kéziratai egy részéhez Szilágyi közvetítésével jutott hozzá. Amikor 1885-ben Szilágyi elhunyt, hagyatékának páratlan értékére Vámbéry Ármin irányította rá az Akadémia figyelmét s a keleti kéziratok megvásárlása az ő közreműködésével valósult meg 1886-ban.

Az Isztambulban élő magyarokkal kialakított jó viszonyánál is többet jelentettek az oszmán politikai elit tagjaival kiépített kapcsolatai. Nyelvi- és viselkedésformákra egyaránt kiterjedő érdeklődése, valamint ezzel párosuló tanulékonysága hozzásegítette, hogy irodalmi műveltsége és tökéletesedő nyelvismerete révén a törökök bizalmába férkőzzék, s érdeklődésüket megragadva az oszmán politikai elit legmagasabb köreiig vezető kapcsolatokra tegyen szert. Emlékiratában így emlékszik: „Minél jobban megismerkedtem az új erkölcsi renddel, minél mélyebben hatoltam be a keletiek élet- és gondolkodásmódjába, ismerőseimnek köre annál jobban tágúlt s annál könnyebben nyíltak meg számomra az ajtók nemcsak az egyszerű hivatalnokok, hanem a főbb s legfőbb méltóságok házában is.”

Felszabadítóan hatott rá a gyors társadalmi érvényesülés lehetősége, hiszen hazájával ellentétben „Törökországban nem ismerik a született arisztokráciát.” 5 Mint Budenz Józsefnek egyik, már második útja elején, 1861. augusztus 19-én írt levelében kifejtette: „Én nem tudtam milly kincsekre tettem szert a valódi مؤمنين 6 csapatjában, a törökök szeretnek, valóban bensőleg szeretnek.” 7

Vámbéry török földön is addig szerzett tudományával, nyelvismeretével kívánt boldogulni. Egyre terebélyesedő török kapcsolatrendszerének és nem utolsósorban Kmetty György (török nevén Iszmail pasa) támogatásának is köszönhette, hogy Hüszejn Dáim pasa házánál kapott tanítói megbízást. A leginkább európaiaknak otthont adó Pera városrészből átköltözött a törökök lakta Kabatasba. Itt kapta a Resíd (a jól vezetett, az igaz úton járó) nevet, amelyet a muszlim világban attól kezdve használt. A „törökké válás” folyamata érzékelhetően izgalmas kihívást jelentett számára, metamorfózisa azonban mindvégig külsődleges volt. Erről ekképp vall:

„A magamra öltött török mez, színlegesen keleti egyéniségem és tudásom merő külsőség volt csupán, mert nemcsak hogy nyugatias szellem hatotta át mélyen lelkemet, hanem minél mélyebben hatoltam be az ázsiai társadalom életébe és gondolkozásmódjába, annál szenvedélyesebb és fékezhetetlenebb módon gyúltak lángra érzelmeim a Nyugat iránt, mert világossá vált előttem, hogy egyedűl a Nyugat törekvéseinek keretében lelheti meg helyét az emberhez méltó lét és mindaz, mi valóban nemesnek és magasztosnak mondható.” 8

Tanulékonyságát és alkalmazkodási készségét dicséri, hogy muhtedinek, vagyis az igazság útjára vezérelt valódi megtértnek tartották. Ugyanakkor azt írja:

„azért sem fordulhatott meg agyamban az áttérés gondolata, mert noha jó idő óta át voltam hatva a feltétlen szabadgondolkodók eszméivel, az iszlámban mégis olyan hitvilágra ismertem, mely szilárdabb alapjánál és észszerűbb dogmáinál fogva csak annál veszedelmesebb volt a szellem szabad föllendülésére nézve és minden pozitiv vallással szemben érzett nyilt ellenszenvemnél fogva csak annál kárhozatosabb volt a szememben.” 9

Két évvel Isztambulba érkezése után, 1859-ben a nem sokkal korábban elhunyt neves államférfi, korábbi külügyminiszter, Szádik Rifát pasa (1801-1857) házánál, a jeles államférfi fia, Raúf alkalmazásában tanított történelmet, földrajzot és francia nyelvet. Itt elmerülhetett a török társasági életben: összejövetelek, fogadások vendégeként a török irodalmi társaságok, illetve a politikai elit tagjaival nyílt lehetősége kapcsolatot teremteni. Egyre gyakrabban fordult meg a politikai elit felsőbb köreiben, ahol az oszmán reformkorszak (Tanzimát) legmeghatározóbb személyiségeivel, Kecsidzsizáde Fuád pasával (1814-1868), Mehmed Emin Álí pasával (1815-1871), Musztafa Resid pasával, valamint az alkotmány későbbi szellemi atyjával, Midhat pasával (1822-1884) is szót válthatott. A befolyásosabb államférfiak között Rüsdi Mehmed pasával (1811-1882), Kibriszli Mehmed Emin pasával (1813-1871) való kapcsolatát is megemlíti, valamint, az oroszbarát politika képviselője, Mahmud Nedim pasa (1818-1883) házánál is adott órákat. A török reformértelmiség jeles képviselőivel is találkozhatott, köztük a neves irodalmár Ibrahim Sinászival (1826-1871), az isztambuli Taszvír-i Efkár 1862-ben induló lapjának alapítójával. Kibriszli Mehmed pasa ajánlására egy alkalommal Abdülmedzsid szultánnak (1839-1861) is tolmácsolt.

Isztambuli tartózkodása kutatói pályafutásának is fontos mérföldköve volt. Könyvtárakat látogatott, ahol olvasmányai között a török történeti művek, azoknak is magyar vonatkozású részletei ragadták meg figyelmét. Ekkor jelent meg első önálló műve, egy német-török zsebszótár. Isztambulban nyiladozó irodalmi ambícióit illusztrálja, hogy 1861-ig húsznál több hosszabb-rövidebb írása jelent meg itthoni hetilapokban, folyóiratokban. Egyebek mellett magyar vonatkozású, rövidebb részletek fordítását közölte Ibrahim Pecseví (1572-1650) és Hodzsa Mehmed Szádeddín (1536/37-1599) történeti munkáiból a Vasárnapi Ujságban, az Új Magyar Múzeumban, valamint a Hazánk c. folyóiratban. Ezen kívül Ahmed Feridún (megh. 1583) 1858-ban nyomtatásban megjelent történelmi dokumentumgyűjteményéből fordított le néhány részt a Magyar Történelmi Tárban, majd később Az Ország Tükre c. periodikában. Egymást követték nyelvészeti cikkei is. Tudósításai, ismeretterjesztő írásai ugyancsak szép számban láttak napvilágot, főként a Vasárnapi Ujságban illetve a Pesti Naplóban. Isztambuli tevékenységének tudománytörténeti szempontból is fontos hozadéka volt, hogy 1860-ben felfedezte a Tárih-i Üngürüsz címet viselő 16. századi török nyelven írt magyar krónika mindmáig egyetlen ismert kéziratát, amelyet az Akadémiának ajándékozott.

További pályáját meghatározták isztambuli élményei, amelyek közül a keleti török nyelvek és azok tanulmányozására alkalmas művek iránti érdeklődését emelhetjük ki. Ebben az időszakban Álí pasa könyvtárában kínálkozott alkalma néhány keleti török mű olvasására.

Ismeretségei révén jobban rálátott az európai politikai közvélemény szempontjából kiemelkedő jelentőségű török politikai folyamatokra, eseményekre s ez által vált különböző lapok, például az Augsburger Allgemeine Zeitung keresett isztambuli alkalmi tudósítójává, vagy a bécsi Wanderer szerkesztőségének levelezőjévé. A magyar hetilapokban közölt írásai is itt kibontakozó közírói, újságírói tevékenységének bizonyítékai.

Isztambuli tanulmányútja megteremtette számára a továbblépés lehetőségét. Úgy érezte, fordítói, tolmácsi munkája nemcsak megfelelő megélhetést, de elegendő hírnevet, megbecsülést is szerzett számára ahhoz, hogy karrierjét akár hivatalnoki pályán folytassa. Ám erről távolabbi céljait követve, kihívásokat kereső, kalandvágyó természete miatt önként mondott le. Arról, hogy miért nem állapodott meg Isztambulban, saját vallomása tájékoztat a leghitelesebben: „… magam sem tudom, miért, engem nem igen csábított a török hivatalnoki pálya és az, hogy olyan államnak legyek alkalmazottja, melyet csak éppen hogy tűr Európa.” Ugyanakkor: „… egyébként valószínűleg hamar megelégeltem volna e téren a legnagyobb sikereket is; először azért, mert féktelen szabadságérzetem nem tűrhette volna sokáig bármely nemét az alárendeltségnek, másodszor pedig, mert javíthatatlan rajongó és ábrándozó voltam és maradtam minden időben, s csak a rendkívüli dolgokban leltem gyönyörűségemet.” 10

Munkásságát itthon fontos elismeréssel honorálták: Vámbéryt az Akadémia 1861 tavaszán levelező tagjai közé választotta. Négyévi távollét után, már a keleti tanulmányút szilárd elhatározásával tért vissza Pestre. Székfoglaló beszédét 1861 áprilisában, az oszmán krónikairodalom tárgykörében tartotta meg, majd az Akadémia elnökéhez, Dessewffy Emil grófhoz (1814-1866) folyamodott tervezett közép-ázsiai útjának támogatásáért.

Constantinople – Stambool. J. R. Davies térképe 1860-ból, Vámbéry Ármin útjának idejéből (teljes térkép itt, 8 MB)