Amikor 1857 márciusában Vámbéry először hagyta el hazáját,
egyúttal új fejezetet is nyitott életében, hiszen kisdiák korától folyamatosan
gyakorolt házitanítói időszaka ezzel végéhez ért – legalábbis itthon. A keleti
utazás gondolata olvasmányai hatására érlelődött meg benne, és a tanítói
jövedelméből megtakarított kisebb tartalék birtokában alkalmat látott a váltásra.

Konstantinápolyi útja, amely a tehetségére felfigyelő pártfogói, különösen
Eötvös József támogatásának köszönhetően vált valóra,
1
kitörést jelentett addigi
élethelyzetéből. A páratlan ismeretanyag, amelyet addig tucatnyi nyelven írt
könyvek tömegéből magába szívott, tekintélyes elméleti hátteret nyújtott a
kíváncsiság által hajtott ifjúnak, aki előtt most megnyílt egy idegen kultúra
gyakorlati tanulmányozásának lehetősége is. A török nyelv, amelyet hazájában nem
tudott gyakorolni, Isztambulban élőszóban is körülvette.

Vámbéry hajón indult útnak a Dunán, és Galac kikötőváros érintésével a
Fekete-tengeren keresztül jutott el a török fővárosba. Nyelvi műveltségével már
út közben, a fedélzeten is magára vonta utastársai figyelmét: egy alkalommal a
nála lévő
Kirk Szuál (Negyven Kérdés) című vallási tankönyvecske egy részének
felolvasásával férkőzött egy vele együtt utazó muszlim bizalmába.

A kiszámíthatatlanság, a napról-napra élés bizonytalansága ide is követte attól a
pillanattól kezdve, hogy partra szállt Isztambul Galata városrészében. Mint
emlékiratában írja: „Halovány sejtelmem sem volt róla, hogy voltaképen hol
szállok meg és hogy, merőben pénztelenül, miből élek meg ebben az idegen
városban.”
2
Sokat köszönhetett a magyar emigránsoknak, akik utazásáról a magyar újságokból
értesülhettek. A számos magyar közül elsőként egy bizonyos „Püspöky úrral”
3
találkozott, rögtön partraszállását követően, aki a nehéz helyzetbe került utazó
szállásgondjain is segített. Rajta kívül számos magyar emigráns, egyebek mellett
Türr István (1825-1908), Veress Sándor, Orbán Balázs (1829-1890), a szomorú
végzetű Splényi Lajos (1817-1860) nevét említette.
4
Legfontosabb talán Szilágyi
Dániellel kötött barátsága volt. Az 1849-ben Konstantinápolyba emigrált egykori
huszárhonvéd a krími háborút követő években antikvár könyvkereskedést

működtetett, ahol szenvedélyesen gyűjtötte a török könyveket és kéziratokat.
Habár egyértelmű bizonyíték nincs rá, feltételezhető, hogy Vámbéry keleti
kéziratai egy részéhez Szilágyi közvetítésével jutott hozzá.
Amikor 1885-ben Szilágyi elhunyt, hagyatékának páratlan értékére Vámbéry Ármin irányította rá az
Akadémia figyelmét s a keleti kéziratok megvásárlása az ő közreműködésével
valósult meg 1886-ban.
Az Isztambulban élő magyarokkal kialakított jó viszonyánál is többet jelentettek
az oszmán politikai elit tagjaival kiépített kapcsolatai. Nyelvi- és
viselkedésformákra egyaránt kiterjedő érdeklődése, valamint ezzel párosuló
tanulékonysága hozzásegítette, hogy irodalmi műveltsége és tökéletesedő
nyelvismerete révén a törökök bizalmába férkőzzék, s érdeklődésüket megragadva
az oszmán politikai elit legmagasabb köreiig vezető kapcsolatokra tegyen szert.
Emlékiratában így emlékszik: „Minél jobban megismerkedtem az új erkölcsi
renddel, minél mélyebben hatoltam be a keletiek élet- és gondolkodásmódjába,

ismerőseimnek köre annál jobban tágúlt s annál könnyebben nyíltak meg számomra
az ajtók nemcsak az egyszerű hivatalnokok, hanem a főbb s legfőbb méltóságok
házában is.”
Felszabadítóan hatott rá a gyors társadalmi érvényesülés
lehetősége, hiszen hazájával ellentétben „Törökországban nem ismerik a született
arisztokráciát.”
5
Mint Budenz Józsefnek egyik, már második útja elején, 1861.
augusztus 19-én írt levelében kifejtette: „Én nem tudtam milly kincsekre tettem
szert a valódi مؤمنين
6
csapatjában, a törökök szeretnek, valóban bensőleg
szeretnek.”
7
Vámbéry török földön is addig szerzett tudományával, nyelvismeretével kívánt
boldogulni. Egyre terebélyesedő török kapcsolatrendszerének és nem utolsósorban
Kmetty György (török nevén Iszmail pasa) támogatásának is köszönhette, hogy
Hüszejn Dáim pasa házánál kapott tanítói megbízást. A leginkább európaiaknak
otthont adó Pera városrészből átköltözött a törökök lakta Kabatasba. Itt kapta a
Resíd (a jól vezetett, az igaz úton járó) nevet, amelyet a muszlim világban
attól kezdve használt. A „törökké válás” folyamata érzékelhetően izgalmas
kihívást jelentett számára, metamorfózisa azonban mindvégig külsődleges volt.
Erről ekképp vall:
„A magamra öltött török mez, színlegesen keleti egyéniségem
és tudásom merő külsőség volt csupán, mert nemcsak hogy nyugatias szellem
hatotta át mélyen lelkemet, hanem minél mélyebben hatoltam be az ázsiai
társadalom életébe és gondolkozásmódjába, annál szenvedélyesebb és
fékezhetetlenebb módon gyúltak lángra érzelmeim a Nyugat iránt, mert világossá
vált előttem, hogy egyedűl a Nyugat törekvéseinek keretében lelheti meg helyét
az emberhez méltó lét és mindaz, mi valóban nemesnek és magasztosnak mondható.”
8
Tanulékonyságát és alkalmazkodási készségét dicséri, hogy muhtedinek, vagyis az
igazság útjára vezérelt valódi megtértnek tartották. Ugyanakkor azt írja:
„azért sem fordulhatott meg agyamban az áttérés gondolata, mert noha jó idő óta
át voltam hatva a feltétlen szabadgondolkodók eszméivel, az iszlámban mégis
olyan hitvilágra ismertem, mely szilárdabb alapjánál és észszerűbb dogmáinál
fogva csak annál veszedelmesebb volt a szellem szabad föllendülésére nézve és
minden pozitiv vallással szemben érzett nyilt ellenszenvemnél fogva csak annál
kárhozatosabb volt a szememben.”
9
Két évvel Isztambulba érkezése után, 1859-ben a nem sokkal
korábban elhunyt neves államférfi, korábbi külügyminiszter, Szádik Rifát pasa
(1801-1857) házánál, a jeles államférfi fia, Raúf alkalmazásában tanított
történelmet, földrajzot és francia nyelvet. Itt elmerülhetett a török társasági
életben: összejövetelek, fogadások vendégeként a török irodalmi társaságok,
illetve a politikai elit tagjaival nyílt lehetősége kapcsolatot teremteni. Egyre
gyakrabban fordult meg a politikai elit felsőbb köreiben, ahol az oszmán
reformkorszak (Tanzimát) legmeghatározóbb személyiségeivel, Kecsidzsizáde Fuád
pasával (1814-1868), Mehmed Emin Álí pasával (1815-1871), Musztafa Resid pasával,
valamint az alkotmány későbbi szellemi atyjával, Midhat pasával (1822-1884) is
szót válthatott. A befolyásosabb államférfiak között Rüsdi Mehmed pasával
(1811-1882), Kibriszli Mehmed Emin pasával (1813-1871) való kapcsolatát is
megemlíti, valamint, az oroszbarát politika képviselője, Mahmud Nedim pasa
(1818-1883) házánál is adott órákat. A török reformértelmiség jeles
képviselőivel is találkozhatott, köztük a neves irodalmár Ibrahim Sinászival
(1826-1871), az isztambuli Taszvír-i Efkár 1862-ben induló lapjának alapítójával.
Kibriszli Mehmed pasa ajánlására egy alkalommal Abdülmedzsid szultánnak
(1839-1861) is tolmácsolt.
Isztambuli tartózkodása kutatói pályafutásának is fontos mérföldköve volt.
Könyvtárakat látogatott, ahol olvasmányai között a török történeti művek,
azoknak is magyar vonatkozású részletei ragadták meg figyelmét. Ekkor jelent meg
első önálló műve, egy német-török zsebszótár. Isztambulban nyiladozó irodalmi
ambícióit illusztrálja, hogy 1861-ig húsznál több hosszabb-rövidebb írása jelent
meg itthoni hetilapokban, folyóiratokban. Egyebek mellett magyar vonatkozású,
rövidebb részletek fordítását közölte Ibrahim Pecseví (1572-1650) és Hodzsa
Mehmed Szádeddín (1536/37-1599) történeti munkáiból a Vasárnapi Ujságban, az
Új
Magyar Múzeumban, valamint a Hazánk c. folyóiratban. Ezen kívül Ahmed Feridún (megh.
1583) 1858-ban nyomtatásban megjelent történelmi dokumentumgyűjteményéből
fordított le néhány részt a Magyar Történelmi Tárban, majd később Az Ország
Tükre c. periodikában. Egymást követték nyelvészeti cikkei is. Tudósításai,
ismeretterjesztő írásai ugyancsak szép számban láttak napvilágot, főként a
Vasárnapi Ujságban illetve a Pesti Naplóban. Isztambuli tevékenységének
tudománytörténeti szempontból is fontos hozadéka volt, hogy 1860-ben felfedezte
a Tárih-i Üngürüsz címet viselő 16. századi török nyelven írt magyar krónika
mindmáig egyetlen ismert kéziratát, amelyet az Akadémiának ajándékozott.
További pályáját meghatározták isztambuli élményei, amelyek közül a keleti török
nyelvek és azok tanulmányozására alkalmas művek iránti érdeklődését emelhetjük
ki. Ebben az időszakban Álí pasa könyvtárában kínálkozott alkalma néhány keleti
török mű olvasására.
Ismeretségei révén jobban rálátott az európai politikai közvélemény
szempontjából kiemelkedő jelentőségű török politikai folyamatokra, eseményekre s
ez által vált különböző lapok, például az Augsburger Allgemeine Zeitung keresett
isztambuli alkalmi tudósítójává, vagy a bécsi Wanderer szerkesztőségének
levelezőjévé. A magyar hetilapokban közölt írásai is itt kibontakozó közírói,
újságírói tevékenységének bizonyítékai.
Isztambuli tanulmányútja megteremtette számára a továbblépés lehetőségét. Úgy
érezte, fordítói, tolmácsi munkája nemcsak megfelelő megélhetést, de elegendő
hírnevet, megbecsülést is szerzett számára ahhoz, hogy karrierjét akár
hivatalnoki pályán folytassa. Ám erről távolabbi céljait követve, kihívásokat
kereső, kalandvágyó természete miatt önként mondott le. Arról, hogy miért nem
állapodott meg Isztambulban, saját vallomása tájékoztat a leghitelesebben: „…
magam sem tudom, miért, engem nem igen csábított a török hivatalnoki pálya és az,
hogy olyan államnak legyek alkalmazottja, melyet csak éppen hogy tűr Európa.”
Ugyanakkor: „… egyébként valószínűleg hamar megelégeltem volna e téren a
legnagyobb sikereket is; először azért, mert féktelen szabadságérzetem nem
tűrhette volna sokáig bármely nemét az alárendeltségnek, másodszor pedig, mert
javíthatatlan rajongó és ábrándozó voltam és maradtam minden időben, s csak a
rendkívüli dolgokban leltem gyönyörűségemet.”
10
Munkásságát itthon fontos elismeréssel honorálták: Vámbéryt az Akadémia 1861
tavaszán levelező tagjai közé választotta. Négyévi távollét után, már a keleti
tanulmányút szilárd elhatározásával tért vissza Pestre. Székfoglaló beszédét
1861 áprilisában, az oszmán krónikairodalom tárgykörében tartotta meg, majd az
Akadémia elnökéhez, Dessewffy Emil grófhoz (1814-1866) folyamodott tervezett
közép-ázsiai útjának támogatásáért.

Constantinople – Stambool. J. R. Davies térképe
1860-ból, Vámbéry Ármin útjának idejéből (teljes
térkép itt, 8 MB)